Hova tűntek a lovagok? Az udvariasság formálódásának története
Az életmódtörténet az egyik legizgalmasabb, legtöbb érdekességet feltáró kutatási területnek bizonyul. A különféle szokások, viselkedési formák, mindennapi tevékenységek, társas normák ugyancsak fontos helyhez jutnak a kutatások, történelmi visszalapozások során. Ezeket olvasva, olykor-olykor eltöprenghetünk azon az izgalmas kérdésen, hogy vajon a jövő életmódkutatói milyen módon fogják prezentálni a nagyközönség előtt a 21. század eleji szokáskultúrát?
Prof. Dr. Zimányi Vera egyik rövid írásában a Napkirály udvarának viselkedéskultúrájába vezeti be olvasóit, miközben szemléletesen feltárja azt, hogy az udvarias(kodó) lovagoktól milyen út vezetett a modorosságukról híres-hírhedt udvaroncok koráig. Meglehet, hogy mindezeket a sorokat végigolvasva, más szemszögből fogjuk szemlélni azt, amit ma „udvariasnak” vagy „lovagiasnak” neveznek.
Harcoló és verselő középkori poéták
Diákéveinkből mindannyian emlékszünk a lovagi kultúra és a trubadúrköltészet témáira. Egy-egy ilyen lovagi költeményt olvasva az a benyomásunk támadhatott, hogy kifinomult, elérhetetlen asszonya szerelméért sóvárgó férfiú szív szólalt meg bennük. Zimányi Vera azonban kirántja a szőnyeget a lábunk alól azzal a megjegyzésével, hogy ezek a középkori páncélos lovagok valójában félelmetes katonai erőt képviseltek. Bármikor készek és képesek voltak eltiporni az ellenfelet, sőt a védtelen lakosságot is. Közbiztonsági és egyéb okokból kifolyólag mérvadó volt tehát, hogy ezeket a vad és nyers erejű harcosokat valamilyen módon megzabolázzák. Erre szolgáltak az ideológiai és vallási eszmék, melyekben olyan – ma már természetesnek és szokványosnak ható elvárások voltak beillesztve, mint példaként a következők:
egy jó lovagnak a gyenge embereket bántania nem szabad,
a gyermekeket és a nőket védelmeznie szükséges,
kizárólag a „jó ügyért” érdemes harcolnia.
A nyugat-európai lovagi kultúra leginkább francia (itt trubadúroknak nevezték a lovagokat) és német (Minnesängerek) földön virágzott. A lovagok voltaképpen szociálisan függő helyzetben voltak – egy nagyúr feudális kíséretének tagjaiként szolgáltak. Majd az egész életüket a nagyúr várában töltött idő határozta meg, így szükség volt néhány „óvintézkedés” bevezetésére. Mivel a harcias, vad lovagok a várba kerülve állandó érintkezésbe kerültek az udvar úrnőjével és az előkelő hölgyekkel, ezért az elérhetetlen, megközelíthetetlen hölgy iránti szerelmük kifejezésére finomabb eszközöket dolgoztak ki (dalok, versek formájában adtak szót érzéseiknek). Ám vétek lenne azt hinni, hogy viselkedésük egy csapásra kifinomulttá vált. Erre világít rá a 13. századi Tannhäuser illemkódexe is. Ebből csemegézzünk kicsit:
nemes embernek nem illik kanálból szürcsölni,
tálból vedelni rossz szokás,
fogatok késsel ne piszkáljátok,
asztalnál orrot tenyérbe fújni, pfuj, mily ocsmány szokás.
Ehhez hasonló illemkódexek, fegyelmezések: asztalnál orrodat ne piszkáld, ne könyökölj, ne beszélj túl sokat, ne vakarózz, és ehhez hasonló gyöngyszemek.
Pompás lomha életmód a Napkirály udvarában
A Napkirály idejében, a harsogó pompa köré épített szigorú rituálék érvényesültek. A szokások kifinomultabbá váltak. A tőr helyett a szó vált fegyverré. A király közvetlen közelében élő több ezer kiválasztottnak csak egyetlen feladatuk volt: láttassák magukat, nyerjék el a király kegyét, és mindenhol legyenek jelen. A történészek az udvart a tőzsde egy fajtájaként jellemezték. Itt minden egyénnek megvolt az árfolyama, vagyis az értéke, amit nem pénzbeli vagyon, nem képzettség, nem teljesítmény határozott meg, hanem az, hogy mekkora kegyet élvez valaki a királynál.
Az udvaroncok „karrierjük” fellendítése érdekében minden udvari szabályt elsajátítottak. Az ideális udvaronc: ura gesztusainak, szemének és arckifejezésének, mélyenszántó és áthatolhatatlan, eltitkolja rossz állását, mosolyog ellenségeire, álcázza szenvedélyeit. Általában a tökéletes udvariasság jellemzi.
