Ismerős az érzés, amikor a feladat ott áll előttünk, mégis inkább kitakarítjuk a lakást, görgetjük a közösségi médiát, vagy főzünk egy kávét? A halogatás szinte mindenkit utolér. Sokan lustaságnak bélyegzik, pedig valójában gyakran szorongás, túlzott elvárások vagy a tökéletesség hajszolása áll a háttérben. A feladat túl nagynak tűnik, és az agyunk automatikusan menekülőútvonalat keres – olyasmit, ami gyorsan ad sikerélményt, még ha lényegtelen is.
Valaha az időt harangszóra, napjárásra, évszakokra és ünnepekre mértük. A mai világ azonban percekre, beosztott naptárblokkokra és riasztásokra bontja – a „mindig elfoglalt vagyok” korszakát éljük. Az időmenedzsment nem csupán trendi kifejezés, hanem a produktivitás egyik alapmérője lett.
Nem csupán a cégtulajdonosok tekinthetők elfoglalt embereknek. Mindenki elmondhatja magáról, hogy az elvégzendő feladatainak listája igencsak hosszas, így előbb-utóbb szükség lesz olyan eszközök és rutinok aktiválására, amelyek révén hatékonyabbá, gördülékenyebbé formálhatóak a mindennapok és az abban visszatérő teendők.
Ma milyen eddig még befejezetlenül várakozó teendők jutnak eszedbe? Ezzel szemben pedig hányszor fordul elő az, hogy olyan feladataidra gondolsz, amelyeknek a végére már sikerült pontot tenned? Mennyire érzel leküzdhetetlen késztetést arra, hogy tovább nézz egy függőben hagyott cselekményű sorozatot? Mindezek a kérdések szorosan összefüggnek a Zeigarnik-effektus néven futó jelenséggel. Hogy miről is van szó? Erre a kérdésre az alábbiakban keressük a választ.