Berni VB-döntő: ahol nyernünk kellett volna
A VB közeledtével emlékezzünk meg a mi Aranycsapatunkról is! Egykori futball sztárjaink gyakorlatilag taktikailag és technikailag is az élvonalban voltak, és olimpiai címvédőként készültek a világbajnokság megnyerésére. Végül a németek győztek.
Ha az 1950-es finálé a világbajnokságok legnagyobb pofára esése volt, akkor mit szóljunk az '54-eshez? A berni vb-döntővel kapcsolatban mindig kérdéseket teszünk fel, válaszokat akarunk, magyarázatot követelünk – de nemcsak mi, bármilyen nemzetiségű is legyen, aki a tornával vagy az Aranycsapattal foglalkozik. Nem azért, mert Magyarország elveszített egy döntőt – ez előfordult korábban is –, hanem azért, mert az a csapat szenvedett vereséget, amely a világ futballját olyan szinten dominálta, amire addig senki nem volt képes. És egyébként azóta se nagyon, olyan Élő-pontszámot (2166), mint amilyennel a döntő előtt álltak Bozsikék, nem ért el azóta válogatott, pedig volt egy, a világot szanaszét verő brazil, illetve most is van egy, a tornákat rutinszerűen behúzó spanyol csapat.
Esett az eső, azt pedig nem szeretjük. Már rég nem azért, mert esőben nem feszülnek az íjak, és a lovak patája belesüpped a sáros talajba. Esőben sokkal nehezebb és fárasztóbb az általunk kulturáltnak tartott játékot játszani: a labda megszívja magát, nehéz lesz, nem gurul a sárban, minden passz és labdaátvétel gyötrelem, minden labdaérintés rizikós lesz. Márpedig ahogyan az Aranycsapat játszotta a focit, ahhoz rengeteg passzra és átvételre volt szükség, többre, mint amire korábban bármely csapat képes lett volna.
A németeknek ráadásul Adi Dassler, az Adidas alapítója szolgáltatta a csavaros stoplisokat, vagyis nem kellett kompromisszumot kötniük a sziklamászó bakanccsal történő biztos talajfogás és a kényelmes, labdabiztos, de átázó és csúszkáló modern focicipő között – amire egyébként fél évvel korábban a Wembley-ben az angolok csak néztek, hogy ez meg mi, strandpapucs? Ráadásul a metamfetaminnal tuningolt Fritz Walterék pont ilyen időben voltak elemükben – Walter amúgy nagyon kemény csávó volt, a világháború alatt maláriás lett, amiből sose gyógyult ki teljesen, és amikor fogságba került, csak azért nem vitték el Szibériába az oroszok, mert Ukrajnában leállt focizni az őrökkel, akik felismerték, és hazaküldték.
De nemcsak Walter tudott focizni abban a csapatban, hiszen annak ellenére, hogy a magyar labdarúgás jó tíz évvel járt a későn ébredő, és világháborútól meg megszállástól sújtott német foci előtt, mégsem bunkóval hadonászó, fogalmatlan trollokként kell elképzelnünk a német játékosokat. Még annak ellenére sem, hogy a csoportkörben – ami ezen a tornán rendhagyó módon a két kiemelt csapatnak a nem kiemeltek ellen vívott meccseiből állt; a mi csoportunkban Törökország volt még kiemelt – Werner Liebrich úgy felrúgta Puskás Ferencet, hogy a magyar csapatkapitány a bokáján hajszáltörést szenvedett, így ki kellett hagynia a negyeddöntőt és az elődöntőt, és talán a döntőben se szabadott volna játszania.
Ezen a meccsen 8–3-ra vertük a Nyugat-Németországnak meg NSZK-nak csúfolt csonka Németországot – Kocsis Sándor négyet szórt, előtte Dél-Koreának (9–0) hármat, a tornán összesen tizenegyet, aminél csak Just Fontaine tudott többet 1958-ban –, de ehhez az eredményhez kellett, hogy Sepp Herberger, a német válogatott félelmetesen profi szövetségi kapitánya tartalékos csapatot küldjön ki. Mivel a németek az első meccsen lezúzták Törökországot (4–1), legrosszabb esetben pontegyenlőség volt várható a második helyen, úgyhogy nekik még egy továbbjutást eldöntő meccsen újra meg kellett verniük a törököket, és 7–2-vel el is intézték őket.
Herberger egyébként annak ellenére, hogy belépett a Náci Pártba, megúszta a felelősségre vonást, ami egyébként érthető, hiszen a háború alatt is a focit ette, itta és lélegezte, fociról gondolkodott és jegyzetelt. A legfontosabb dolgának azt tartotta, hogy a már akkor is az irányítása alá tartozó, de a Wehrmachtban szétszórt válogatott játékosai sorsát és fizikai állapotát kövesse. Két közvetlen kollégája fogságban halt meg, de Herberger nem sokkal a háború után visszatérhetett a focihoz, és a válogatotthoz. Focizni persze, kezdetben csak az amerikai megszállási zónában lehetett, ők ugyanis nem vágták a játék kulturális jelentőségét, és így nem is tiltották be úgy, mint az angolok vagy a franciák az általuk megszállt övezetekben.
A labda gömbölyű, a meccs 90 percig tart – ezek a legismertebb szólásai, de talán a legjellemzőbb hozzáállására, munkamoráljára az, hogy a lefújás után már a következő meccs előtt vagyunk. Amikor vége lett a háborúnak, nem merengett el Németország vereségén, a német nép megalázottságán, az első gondolata az volt, hogy végre össze lehet hívni a csapatot. A háború után már a következő meccs előtt vagyunk.
Az ország és a futball infrastruktúrája romokban, a legmenőbb csapatok levesért játszanak, a gyerekek rongylabdával fociznak az utcákon. Első, háború utáni meccsét 1950-ben játssza a válogatott Svájc ellen, 115 ezer néző előtt. A tetszhalott Németország újra lélegezni kezd, közben a gazdaság is beindulóban, de az '54-es vébé előtt nem igazán tudták, hogyan álljanak a szurkoláshoz az emberek, hiszen semmiféle nacionalista megnyilvánulásnak nem volt helye, ráadásul az ország éppen arra várt, hogy visszanyerje teljes szuverenitását...
Miközben Németországot felszabdalták, futballját éveken át elnyomták – a szovjetek által megszállt területet leszámítva –, Magyarországon gyakorlatilag sértetlenül fejlődött tovább a két világháború között figyelemreméltó szintre jutó futballkultúra, aminek a csúcsteljesítménye lett Sebes Gusztáv válogatottja, amely az egész világnak megmutatta, hogyan értelmezte újra a közép-európai iskola ezt a játékot. A passzjáték, a technikás foci, adott volt, hiszen Jimmy Hogan ezt tanította a magyar játékosoknak és edzőknek, viszont az, hogy Bukovi Mártonéknak az alapfelálláshoz is hozzá kellett piszkálniuk a '40-es évek végén, lehetővé tette egy olyan rendszer létrehozását, amelyben kiteljesedhet egy kizárólag kifogástalan technikával és játékintelligenciával rendelkező focistákból álló csapat.
A klasszikus kétvédős alapfelállásról (2-3-5) a világ szépen, lassan átállt a 3-2-5-re, ami azt jelentette, hogy a középcsatár nyakában folyton ott lógott egy jellemzően nagydarab védő. Erre a futballevolúció természetes válasza az volt, hogy egyre nagyobb és erősebb centerek jelentek meg, akik felvehették a fizikai küzdelmet az őket fogó középhátvéddel – Angliában a tipikus kilences ezért nagyon sokáig egy ilyen henteslegény forma támadó lesz, és hát Andy Carrollok még ma is előfordulnak arrafelé a focipályákon. Az MTK viszont 1949-ben eladta a Laziónak nagydarab centerét, Höfling Norbertet, és mivel nem volt kivel pótolni, Bukovinak ki kellett találnia valamit.
A zseniális húzás pedig az lett, hogy a kilences mezt a játékot addig a fedezetsorból szervező Palotás Péterre, a magyar csapat Pete Bestjére – az ötödik Beatle-höz hasonlóan ő sem lett igazán ismert, és fiatalon meghalt betegségben – adta, és megkérte, hogy ne kilencesként viselkedjen a pályán, hanem alapvetően ugyanúgy, mint addig, csak valamivel előrébb. Ez a lépés azt is lehetővé tette, hogy az egyik fedezet mélyebben játsszon, nagyobb stabilitást és mozgásteret adva a védelemnek, és máris egy egészen új szisztémában találták magukat a játékosok, az ellenfelek pedig nem tudtak mit kezdeni vele. A középhátvédek nem tudták, hogy kövessék-e, vagy hagyják a fenébe azt a kilencest, aki nem is ott van, ahol lennie kellene. Ezt meg hogy képzeli? Ez így nem ér!
Pontosan így érezhette magát 1953 novemberében Harry Johnston, az angol válogatott centerhalfja, amikor Hidegkuti Nándor az akkor még ismeretlen támadó középpályás szerepkörében lubickolva hintett egy hármast a Wembley-ben. Hidegkuti eredetileg a szélen játszott az MTK-ban, majd a válogatottban is, hiszen amikor a Bukovival és Guttmann Bélával közösen fejlesztgetett új szisztémát Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a válogatottnál is alkalmazni kezdte, ott is Palotás játszotta az új posztot. A magabiztosan megnyert helsinki olimpián is ez volt a felállás, ám egy Svájc ellen 0–2-ről megfordított barátságoson Sebes Hidegkutit próbálta ki kilencesként, és annyira jó teljesítményt nyújtott, hogy bent ragadt a csapatban.
A vadonatúj poszt mellett azért voltak még az utókor számára meghatározó újdonságok: Grosics Gyula gyakorlatilag söprögetőként járt ki a kapujából tisztázni, vagy csapattársait megjátszani lábbal, és előszeretettel indította a támadásokat kézből kidobott vagy kigurított labdákkal. Mivel a fedezetsorból Zakariás József visszalépett a középhátvéd, Lóránt Gyula elé, a két szélső védő, Buzánszky Jenő és Lantos Mihály bekapcsolódhatott a támadásépítésbe. A szélsők, Budai László és Czibor Zoltán visszaléptek a labdákért, gyakran helyet cseréltek a két, egymáshoz közel játszó csatárral, Kocsissal és Puskással, vagy egymással, a csapat központi idegrendszereként fungáló Bozsik József és Hidegkuti pedig tömte őket labdákkal, vagy maguk fejezték be az akciókat.
Ez már gyakorlatilag 4-2-4 volt, és a totális futball előszobája: mindenki részt vett a védekezésből és a támadásépítésből, labdatartás, helyváltoztatások, kényszerítők, egyérintő – az egész úgy nézett ki, mint egy modern focicsapat. Az ellenfelek számára meg olyan volt, mintha űrlényekkel játszanának. Minden játékos zseniális volt önmagában is, de a világ lezúzását, a négy éven át tartó veretlenséget a képességeikhez passzoló rendszer tette lehetővé, meg az, hogy a futballkultúra kitermelt még jó pár játékost, akik közel ugyanazt tudták, mint ők – a klasszikus összeállításban eleve csak négyszer játszott az Aranycsapat ebben az időszakban.
És a vb egyenes kieséses szakaszában sem így léptek pályára, hiszen Puskás sérülése miatt nem játszhatott sem a sima vereséget elviselni képtelen brazilok ellen az öltözőfolyosón tömegverekedésben végződő meccsen (4–2), sem pedig a legizgalmasabb, Uruguay ellenin, amelyet a hosszabbításban Kocsis két fejesével nyert meg a válogatott (4–2).
Bár Magyarország nélküle takarította el az útból az előző vb két döntősét, Sebes nem tehette meg, hogy kihagyja a sérüléséből még nem teljesen felépült Puskást; Budai helyett Tóth Mihály került be a bal szélre, Czibor pedig átjött a jobb oldalra. Azóta is megy a vita ezen a variáláson, illetve azon, hogy mely játékosok meddig tivornyáztak a döntő előtti éjszakán. Az viszont biztos, hogy a hotel közvetlen közelében svájci rézfúvósok gyakoroltak hajnali kettőig, ami mellett valószínűleg nem volt egyszerű pihenni. Ha ez, meg a már egy napja folyamatosan szakadó eső még nem lett volna elég, a csapatbusz a tömeg miatt nem tudta megközelíteni a Wankdorf Stadiont, így jó messziről kellett besétálnia a társaságnak.
Mindenesetre az első nyolc percben a körülmények ellenére Puskás és Czibor is gólt szerzett, tehát úgy tűnt, Sebes döntése nemcsak beigazolódik, de egyenesen az addigi legsimább döntőt nézheti végig a berni közönség. A németek azonban gyorsan tettek azért, hogy szó se lehessen ilyesmiről, és két védelmi hibát kihasználva tíz perc alatt egyenlítettek Max Morlock és Helmut Rahn góljaival, Horst Eckel pedig követő emberfogással tapadt Hidegkutira. A meccs jellemzően magyar labdabirtoklással, mindkét kapu előtti helyzetekkel, kapufákkal folytatódott a 84. percig, amikor Rahn lecsapott a Lantos által középre kifejelt labdára, aki a bal lába felé cselezett, majd a jobb alsóba lőtt – ez volt a döntő legszebb gólja, Nyugat-Németország mindenki elképedésére 3–2-re vezetett a világ legjobb csapata ellen.
Puskás a rendes játékidő utolsó előtti percében egyenlített, a gólt pedig mindenki szabályosnak látta a walesi partjelzőt, Sandy Griffiths-t leszámítva, akinek a jelzésére az angol William Ling érvénytelenítette az amúgy megítélt találatot. Így Magyarország lett az első válogatott, amely két vébédöntőt veszített, a csapatot úgy kellett hazacsempészni Budapestre a feldühödött tömeg miatt. Sokak szerint az '56-os forradalom kirobbanásának okai között is számolni kell ezzel a kudarccal – a közhangulatra nyilván hatással volt. Az viszont, hogy a magyar futball elindult a lejtőn, nem ennek a vereségnek, hanem egy virágzó futballkultúra elhanyagolásának köszönhető: ahogyan az élet más területein is, egyre rosszabb vezetők és szakemberek kerültek a fontos pozíciókba, gyorsuló ütemben romlott a színvonal, míg a végén már nyoma sem maradt annak az intellektuális közegnek, amelyben kifejlődött a magyar labdarúgás, a magyar stílus.
A háborús vereséget követő megalázottságból kimászó Németország számára viszont elképesztő érzelmi lökést adott ez a valószínűtlen győzelem, Herberger és a játékosok hősökké váltak, sokan pedig egyenesen az új köztársaság kulturális alapításának tartják a Berni csodát. A német gazdaság kilőtt, újra jó érzés volt németnek lenni – Németország ekkoriban indult el azon az úton, amelyen azóta is jár.
És a legendás 6:3 Londonban
Forrás: vs.hu
