Gyerekként egy nyári szünet végtelennek tűnt, ma pedig sokszor azon kapjuk magunkat, hogy már megint vége egy hónapnak. Ahogy telnek az évek, egyre többen érzik úgy, mintha az idő gyorsabban haladna.
„Nem baj.” „Semmi gond.” „Engem nem zavar.” – Mondatok, amelyeket reflexből mondunk ki, még akkor is, ha belül épp az ellenkezőjét érezzük. Mintha egy egész generáció arra kondicionálta volna magát, hogy csendben elfojtsa a sértettséget, a fáradtságot vagy a fájdalmat, és úgy tegyen, mintha minden rendben lenne. A „nem baj” azonban nem a béke, hanem gyakran a megfelelés, a konfliktuskerülés vagy a tanult önmegtagadás nyelve.
Gyerekként a barátság szinte magától értetődő volt. Egy pad, egy udvar, egy közös játék elég volt hozzá. Felnőttként viszont gyakran azon kapjuk magunkat, hogy hónapok telnek el egy találkozás nélkül, és a „majd beszélünk” egyre ritkábban válik valósággá. Nem feltétlenül azért, mert már nem fontosak a barátaink, hanem mert megváltozott az élet ritmusa.
Ha szeretnél egy kis lendületet a játékosság visszahozásához, próbáld ki ezt az egyszerű, de hatékony kihívást. Nem kell hozzá semmi extra, csak egy kis nyitottság – és napi 10 perc szabad tér az örömnek.
A gyerekeknek nem kell megtanítani, hogyan játsszanak – ösztönösen teszik. Felnőttként viszont gyakran elfelejtjük, mit jelent ok nélkül nevetni, kíváncsian felfedezni valamit vagy teljesen belefeledkezni egy kreatív tevékenységbe. Pedig a játékosság nem gyerekes – sőt, kulcsfontosságú a mentális egészséghez, a rugalmassághoz, és ahhoz, hogy örömöt találjunk a hétköznapokban is.
Az amerikai életvezetési tanácsadó, Amy Chan szerint a védekező felnőttek legbelül sebzett gyermekek. A valóságban természetesen minden sokkal összetettebb annál, hogy mindezt egyetlen kaptafára fel tudjuk húzni. Amikor apró Lócikként arról álmodozunk, hogy mi is felnőtt-óriásokká váljunk, akkor leginkább az a gondolat uralkodik bennünk, hogy bármit megtehetünk.