Egy idő után nehezen hordozható teherré válik a hétvége várása. A hétvége, akár egy messzi földön dolgozó kedves, a maga szigorúan követett időbeosztásával, elvárja, hogy folyamatosan bizonyítsuk iránta való hűségünket. És bár lojalitásunkat bőkezűen jutalmazza, a hétköznapokat valahogy túl kell élni ahhoz, hogy végre fürdőzni lehessen a hétvége örömtengerében. Mintha az élet napos oldalával csak víkendenként lehetne találkozni. Mintha a hétköznapok a nagy mitológiai hős próbatételeivé formálódnának. Hiszen tudjuk, hogy a „megint egy hétfő délelőttökön” a fű is alig akaródzik nőni.
Ugyan mi haszna a művészeteknek? Hangozhat el a mindenben praktikumot, gyakorlati hasznot keresők tipikusan kétkedő kérdése a művészetek kapcsán. Vannak, akik teljes mértékben haszontalannak, úri pompának tartják, mely csak egy igen szűk kör érdeklődését és fényűző kíváncsiságát jön kielégíteni. Továbbá az is szóba kerülhet, hogy teljesen fölöslegesek, a létfenntartáshoz valójában szükségtelenek.