Elnézést kérni valakitől, olyan egyszerűnek tűnő gesztus (lenne)… Mégis gyakran hatalmas akaraterő kell hozzá. Vajon miért van ez így? Az egónkat hibáztathatjuk? Általa beismerjük, hogy tettünk valami nem helyénvalót? Alárendelt szerepbe kerülünk? Minél tovább várat magára a bocsánatkérés, annál nehezebb sort keríteni rá! Ezért érdemes mihamarabb megejteni, még ha nem is annyira könnyű.
A minap arról folytattam társalgást, hogy miért lesz egyre kevesebb barátunk, ahogy telik felettünk az idő. Ismerőseim nagy része egyetértett abban, hogy egy-egy életszakaszban óhatatlanul - a más és más környezet miatt - cserélődnek az ismerősi körök, és mindenki bánt egy-egy olyan barátságot, amelyet a közelmúltban hagyott véget érni.
Az őszinteség nem könnyű dolog. Sokan nem képesek igazán megnyílni mások előtt. Ezzel bizonyos értelemben nincs is semmi gond, hiszen nem köthetjük minden gondunkat és gondolatunkat akárki orrára. Ennél pedig talán már csak a bocsánatkérés lehet nehezebb feladat. Többen csak erőfeszítések árán szánják rá magukat. Akik pedig valóban veszik a bátorságot ahhoz, hogy bocsánatot kérjenek sem biztos, hogy úgy is gondolják.
Egy (nagy nehezen kimondott) „sajnálom” nem valódi megkövetés, a láthatatlan sebek begyógyításához elég kevés, mondhatni, hogy csupán a kezdet. Amikor meggondolatlanul megbántunk másokat, a legjobb, ha úgy kérünk elnézést, hogy az valóban megbékélést hozzon.
Talán Te is ismersz olyan embert a környezetedben, aki mániákus bocsánatkérő. Szinte mindig, mindenért ő kér elnézést, megesik, hogy akkor is, ha éppen nem ő a hibás. Talán akkor a leggyakrabban.:-) No, nekik feltétlenül mutasd meg ezt a listát!