Fel tudod ismerni a hazug bocsánatkérést?
Az őszinteség nem könnyű dolog. Sokan nem képesek igazán megnyílni mások előtt. Ezzel bizonyos értelemben nincs is semmi gond, hiszen nem köthetjük minden gondunkat és gondolatunkat akárki orrára. Ennél pedig talán már csak a bocsánatkérés lehet nehezebb feladat. Többen csak erőfeszítések árán szánják rá magukat. Akik pedig valóban veszik a bátorságot ahhoz, hogy bocsánatot kérjenek sem biztos, hogy úgy is gondolják.
Néhány jel, amelyből megtudhatjuk, ha valaki valójában nem is bánja, amit mondott, vagy tett
Egy mondat, amiben benne van a „ha” vagy a „de” nem lehet őszinte bocsánatkérés. A „de” szócska valójában elértékteleníti, elbagatellizálja a mondandót. A „ha” szócska pedig azt feltételezi a bocsánatkérő részéről, hogy talán meg sem történt az a dolog, amitől a másik megbántódott. Ez a viselkedés valamilyen módon lekicsinyli a sértett felet.
Amennyiben valaki túl látványosan és terjengősen igyekszik megmagyarázni a tettét, az inkább arra utalhat, hogy nem néz igazán szembe azzal, amit tett, vagy mondott. Inkább „kimagyarázza” a dolgot és azzal leplezi a zavarát, hogy túlbonyolítja és részletezi a mondanivalóját. Ezzel viszont inkább csak a saját felelősségét igyekszik hárítani és elaltatni a sértett gyanakvását azzal kapcsolatban, hogy valóban meg akarta bántani.
Amikor valaki túl hidegen, mondhatni szinte közönnyel kér bocsánatot a másiktól, kételkedhetünk abban, hogy komolyan gondolja-e ezt. Az ilyen bocsánatkérés inkább passzív hozzáállást mutat, olyan ember részéről, aki megint csak hárítja a felelősséget. Legtöbbször semleges kifejezéseket tartalmaz a mondandó. Olyan általános lehet, mint az „elkövetett hiba”, vagy „az, ami történt veled”, esetleg az „ilyen érzékenyen reagáltál erre”. Minden esetben az ok egy rajta kívül álló „esemény”, „bűnös” vagy „állapot”, amihez igazából a bántónak nincs is köze, csak úgy megtörtént. Ezt súlyosbíthatja még az is, ha közben még nem is néz a sértett fél szemébe. Nem fogja vállalni, kimondani a saját felelősségét.
Egy bocsánatkérő mondatot úgy is indíthat valaki, hogy „mondták, hogy kérjek bocsánatot”. Ez még kicsit vicces is lehet, ha mondjuk ovisokról van szó, amikor a kicsit szigorú óvó néni dorgálására odaáll a kisgyerek és a cipője orrát bámulva mondja ezt. Azonban egy értelmes felnőtt szájából ez a mondat, valljuk be, már sokkal szánalmasabban hangzik. Ha valakit már szinte rá kell beszélni arra, hogy ugyan már kérjen bocsánatot, az az ember vajon mennyire gondolhatja ezt komolyan? Körülbelül semennyire, ez pontosan így is van.
Lehet tovább erősen szabadkozni is, ami valójában úgy tűnik, mintha bocsánatkérés lenne, de igazából nagyon messze áll ettől. Az illető úgy kér bocsánatot, hogy közben valójában nem is kér bocsánatot. Az „én már…”, meg a ’tudod, én…”, az „azt hiszem, hogy…”, meg a „rendben, sajnálom!” trükkös kifejezések ilyenkor bukkannak fel. Ebben az esetben a bocsánatkérő ugyan próbálkozik, de inkább csak dacból. Ez a „jól van, legyen, csak hagyjon már békén!” tipikus esete. Semmiképpen sem hangzik szívből jövőnek és őszintének.
Ha a bocsánatkérést semmilyen tett, gesztus nem követi, akkor is biztosak lehetünk abban, hogy nem szívből jön. Aki vállalja, hogy tényleg bánja a tettét, az ki is mondja ezt, a másik szemébe néz egyenesen és a bocsánatot követően megérinti, megöleli, vagy megpuszilja a másikat. Minimum a kezét nyújtja, ha olyan a viszonyuk, de mindenképp tesz egy kedves, közeledő gesztust a másik fél felé. Ebben az esetben gondolhatjuk azt, hogy a bántás valóban félresikerült malőr volt, és aki elnézést kért ezért, az valóban komolyan is gondolta.
