Olykor-olykor ránk virradnak olyan napok, melyeket hála helyett inkább a fejünkre húzott paplan mozdulatával köszöntünk. Megtépázottnak, alulmotiváltnak és szellemi-fizikai erőtől fosztottnak érezzük magunkat. Szerencsére több jó hírünk is van ilyen helyzetek, amelyek kellő pszichikai munícióval látnak el bennünket ahhoz, hogy erőt merítsünk a „továbbiakhoz”.
Te is beleestél már abba a hibába, hogy annyira szerettél volna már szerelmes lenni, hogy már-már bemesélted magadnak ezt az érzést, és teljesen úgy tűnt, hogy tényleg szerelmes vagy? Aztán persze egy helyzet, egy reakció, egy döntés miatt jött a felismerés: ez nem is szerelem!
“Pszichológushoz járni badarság. Ez csak egy újabb külföldről beszivárgott hóbort. Talán csak nem vagy őrült? Vannak, akiknek minden ostobaságra jut idejük. Fölösleges pénzkidobás. Hogy mik vannak…” Ilyen és ehhez hasonló vélekedések egész garmadájával találhatjuk szembe magunkat, ha a pszichológushoz járás kérdéséről esik szó. De vajon mi felel meg a valóságnak?
Az érzelmi intelligencia mibenléte évek óta a figyelem középpontjában van. A populáris kultúrában számos podcast, könyv – köztük néhány bestseller – és beszélgetés témája volt ez a viszonylag újszerű, nagy sikert arató fogalom. A szakemberek meglátása szerint az intelligencia ezen típusa mind a magánéletben, mind pedig a szakmai szférában rendkívül fontos.
A gondolati mintáink nagymértékben befolyásolják a viselkedésünket, az érzelmeinket és a mentális egészségünket egyaránt. A legtöbb ilyen minta szinte automatikusan működik a mindennapjainkban, és amennyiben nem értjük meg, illetve nem vesszük át az irányítást, úgy erőteljesen éreztetik káros jelenlétüket életünk minden területén.
Még az alapvetően szelíd természetű, türelmes emberek is kerülhetnek néha olyan helyzetbe, ahol hevesen, lobbanékonyan, hirtelen, megfontolás nélkül nyilvánulnak meg. Ezek után az ösztönös, kontrollálatlan fellépéseink után szoktunk a fejükhöz kapni, és azon rágódni, hogy miért mondtuk, vagy tettük azt a bizonyos dolgot? És végig kell hallgatnunk azt a belső monológot, mely arra int bennünket, hogy legközelebb legyünk sokkal óvatosabbak, tudatosabbak és megfontoltabbak, hiszen az impulzivitás jobbára csak nem kívánatos eredményekkel jár együtt.
A boldogság azok közé a fogalmak közé tartozik, amit egyénenként mindannyian meg tudunk élni, átadni, kézzelfoghatóvá tenni viszont annál nehezebben. Általában egy olyan pozitív érzelmi állapotként szoktuk definiálni, ami által elégedettséget, örömet, nyugodtságot érzünk. Arról viszont nem vagyunk meggyőződve, sem meggyőzve, hogy ez az állapot az egyén életében folyamatossá válhat.
A mindennapi teendőink forgatagában olykor hajlamosak vagyunk evidenciaként kezelni azt, hogy van egy megbízható társ mellettünk, akire életünk minden helyzetében számíthatunk. Aki nem csupán egy szertartásos szónoklatban fogadta meg azt, hogy mind a felhőtlen, mind pedig a felhősebb időszakokban mellettünk marad. Amennyiben ez a hozzáállás mindkét fél esetében jelen van, akkor sem szabad lankadnunk, és felhagynunk azzal, hogy minden nap valamilyen formában jelét adjuk annak, hogy készek vagyunk tenni a kapcsolatunkért.
Legyen bármilyen idilli is egy kapcsolat, azért néhanapján minden szerelemben megesik, hogy a felek összevitatkoznak kisebb vagy nagyobb problémákon. Van, hogy csak csipp-csupp butaságokon kapnak hajba, ám vannak egészen komoly horderejű vitatémák.
Gyakran előfordul, hogy a veled kapcsolatban állóktól megkérdezed: „Jól vagy?, Dühös vagy? Esetleg valamit rosszul csináltam?” És folytatod a kérdezgetést akkor is, ha a másik azt válaszolja, hogy minden rendben, jól érzi magát? Az, hogy mások érzelmeit folyamatosan fürkésző tekintettel figyeljük, a saját biztonságunk megőrzésére való törekvésből fakad. Amikor megkérdezzük: "Jól vagy? ” Úgy értjük, hogy: ÉN jól vagyok-e? Megbízhatom benned?
A megkérdezett emberek többsége konfliktuskerülőnek tartja magát, ennek ellenére még a legelszántabban békességre törekvők sem tudják teljes mértékben kiiktatni életükből a konfliktusos helyzetek garmadáját. Néha úgy tűnik, mintha maga az élet egy szándékosan összeütközést generáló terep lenne, ahol egymástól eltérő nézetek drámája (drámasorozata) zajlik.
A rohanó hétköznapokban a párunkkal egymásra szánható idő sokszor a nullával egyenlő. Mert a gyerekek, a munka, a háztartás… Mire ágyba kerülünk, már csak az alváshoz van erőnk. És elmennek úgy napok, hetek hónapok, hogy a napi teendőkkel kapcsolatos párbeszéden kívül nem jut idő, energia a komolyabb beszélgetésekre.
A tapintatosság alapfeltétele az emberek közötti kapcsolatoknak. Ilyenkor „zsigerből” ráérzünk arra, hogy bármennyire is leküzdhetetlen bennünk a vélelmezés vágya és ereje, mégsem beszélünk kényes, megosztó, fájdalmat, feszültséget okozó kérdésekről egy társaságban. Ez közel sem azt jelenti, hogy nem nyilváníthatjuk ki a véleményünket (sőt, bizonyos esetben maga a hallgatás, a passzív, „szemlélődő” közösségi lét lehet a problémák és konfliktusok fő kiváltója), hanem azt, hogy nem mindegy, milyen megfogalmazásban, hangvétellel, közegben, atmoszférában tesszük mindezt.
Van az úgy, hogy a mindennapi teendőkön, családi élet koordinálásán, a munkahelyi helyzetek megoldásán túl már nem jut idő sem magunkra, sem egymásra a párunkkal. Amikor hiába laktok egy helyen, találkoztok naponta, mégis hiányzik a másik, de egyszerűen nem bírtok kiszakítani hetente, de akár havonta sem pár órácskát, amit egymással tölthettek.
Amióta létezik mindent elsöprő szerelem, azóta él a féltékenység zöld szemű szörnye is. Van, akinél már-már beteges formát ölt ez érzés, másoknál csak néha-néha bukkan elő, míg a szerencsésebbek csak hírből ismerik. Hogyan csillapíthatod, ha Te nem ez utóbbi táborba tartozol?
A mindennapi interakciók során megannyiszor születnek félreértések. Gyakran a stresszből adódóan a szokásosnál érzékenyebbnek, nyugtalanabbnak, zavartabbnak tűnhetünk. Ilyenkor még a legártatlanabb poénokat is hajlamosak vagyunk báránybőrbe öltöztetett farkasokként értelmezni, és könnyen megfeledkezünk arról, hogy a kollégák, barátok, családtagok csupán a feszült hangulatot igyekeztek egy kis humorral eloszlatni.
A Magyar Menyasszony című állandó kiállításon többek között kurátori, valamint zenével és szerelmi költészettel egybekötött tárlatvezetéssel, bútorfestő és ékszerkészítő workshopokkal várják az érdeklődőket a Házasság hetén, február 12. és 18. között.
Egy idő után nehezen hordozható teherré válik a hétvége várása. A hétvége, akár egy messzi földön dolgozó kedves, a maga szigorúan követett időbeosztásával, elvárja, hogy folyamatosan bizonyítsuk iránta való hűségünket. És bár lojalitásunkat bőkezűen jutalmazza, a hétköznapokat valahogy túl kell élni ahhoz, hogy végre fürdőzni lehessen a hétvége örömtengerében. Mintha az élet napos oldalával csak víkendenként lehetne találkozni. Mintha a hétköznapok a nagy mitológiai hős próbatételeivé formálódnának. Hiszen tudjuk, hogy a „megint egy hétfő délelőttökön” a fű is alig akaródzik nőni.
A legjobb szándék ellenére is történnek kommunikációs félreértések, félrehallások a mindennapokban. A „szedd össze a gondolataidat, és csupán azt követően szólalj meg” jellegű tanácsok és elhatározások betartása közepette is belegabalyodunk néhány előre nem látott (pár)beszéd alapú nézeteltérésbe.
Az egészséges önbecsülés a legkevésbé sem egyenértékű az elbizakodottsággal, önhittséggel. Minden túlzás nélkül, az életünk egyik alapértékének tekinthető. Az önbecsülésig vezető út viszont sok esetben rendkívül rögös, fáradságos és hosszadalmas. Előfordul, hogy nehéz elfogadnunk bizonyos jellemvonásainkat, egyéniségünk néhány rezdülését.