Az anya-fia „szerelem” tényleg létezik
Sok barátnőmtől hallom, akiknek még nincs gyereke, hogy, ha egyszer lesz, akkor fiút szeretnének. „Természetesen örülnék egy kislánynak is, de az anya-fia kapcsolat valahogy más” – hangzik el számtalanszor. És ez tényleg így van. Külső szemlélőként is látom, hogy az anyák és fiaik között valahogy van egy különleges, megmagyarázhatatlan kapocs, amit csak ők értenek.
A gyermekek nemei közötti különbségek nem csupán biológiai, hanem emocionális, pszichológiai szempontból is érdekesek. A fiú-anya viszony sajátos, mély és érzelmileg gazdag. A kisfiú számára az édesanyja az első nő, akit szeret, és ez a speciális kötelék már a születése után gyorsan kialakul. Ők sokszor nagyobb szükségét érzik a szoros testi kontaktusnak: az ölelésnek, simogatásnak, babusgatásnak. Ezt a szülő is érzékeli, és a folyamatos gondoskodás, szeretgetés megerősíti a kötődést. Ez nem csupán a fizikai szükségletek kielégítéséről szól, hanem egy mélyebb érzelmi, szorosabb kapcsolatról, amely egy egész életre meghatározó lehet.
A fiúk esetében jellemzőbb, hogy tovább ragaszkodnak az édesanyjukhoz, mint a lányok. Míg a csajok gyakran hamarabb válnak önállóbbá, és kezdenek különválni, ők hajlamosabbak hosszabb ideig otthon maradni. Ez részben az anyai szeretet és gondoskodás iránti erős igényüknek köszönhető, de a háttérben állhat az is, hogy a szülő által biztosított biztonság és érzelmi támogatás szorosabbá teszi a szálakat. Emellett számára ő az első női minta, és ez egy őszinte szeretetkapcsolat alapját képezi. Ami remek jó dolog, de bizonyos esetekben okozhat problémát is, például, ha valakinek már ildomos lenne saját lábra állnia, de az mégis valahogy elhúzódik.
Az önállóságra való törekvés, a párkapcsolatok kialakítása és a felnőtté válás folyamata nehezebb lehet, ha a fiú egy bizonyos kor fölött is a szülői házban marad, és nem képes elengedni az anyja iránti érzelmi kötődést. De erről bővebben majd egy következő cikkben…
