A játékszenvedély is megváltoztatja az agyat
Mikortól függő valaki, és egyáltalán betegség-e például a játék- vagy az internetfüggőség? Elmúlhat-e magától a kóros szenvedély, és ha nem, akkor hogyan lehet kiszabadulni az ördögi körből? Az ELTE Pszichológiai Kara által szervezett konferencián elhangzott álláspontokat hallgatta meg a vs.hu.
„Húsz évem és egy családi ház ára ment rá a szerencsejáték függésemre. És majdnem a házasságom is. Éjjeleket játszottam végig. Amikor vesztettem, kényszert éreztem magamban, hogy hazaszaladjak és az éjszaka közepén felkeltsem a feleségemet meg a gyerekeimet pénzért, amivel újra visszamehettem játszani. Ha akkoriban nem a feleségem kezelte volna a fizetésemet, valószínűleg már a hónap elején egyben eljátszottam volna. Hatalmas családi veszekedések, síró, dühös gyerekek, ordítozás. Nagyjából erre emlékszem ezekről az éjszakákról. Meg a visszautakra a presszóba, éjjel, biciklivel, hogy ihassak is. Közben végig azon remegtem, hogy valaki már kivette előttem a pénzt a gépből, amíg otthon voltam. Másnap óriási lelkiismeret-furdalás, fogadkozás a családnak, hogy soha többé nem megyek, de jó ha egy napot kibírtam, és másnap este megint ott voltam a gépnél. ”
FÉL ÉV UTÁN MÁR KÖNNYEBB
Éppen hat éve, hogy István, az ötvenes éveiben járó, vidéken élő mérnök tiszta. Külön kéri, hogy így írjam, mert most éppen egy száraz függőségi állapotban van. Ezt a református szeretetszolgálat orvosai magyarázták el neki, akiknek a segítségével ki tudott szállni az ördögi spirálból.
„A foglalkozásokon mindenki úgy beszélt magáról, hogy egy éves vagyok, vagy tíz napos vagyok, tehát ennyi ideje vagyok tiszta. A holnapban soha nem lehetsz biztos, mert minden nap le kell győznöd önmagadat. Az eleje a legnehezebb, amikor még élénken él benned az utolsó este képe. Fél év után már valamivel könnyebb.”
István önmagával máig tartó küzdelmét végighallgatva nem könnyű egy sikerkönyvet magáénak tudható holland pszichológus elméletébe belehelyezkedni, aki az ELTE Pszichológiai Kara által szervezett nemzetközi konferencián fejtegeti álláspontját a magatartásbeli – nem szerek okozta – függőségekről.
NEM BETEGSÉG?
Marc Lewis szerint a függőség nem betegség, csupán egy állapot, amiben azért van benne valaki, mert nagyobb örömöt okoz neki az adott pillanat, mint a távoli és bizonytalan jövőbeli boldogság reménye. Lewis szerint a „szenvedélybetegség” természeténél fogva egy múló állapot, az egyén előbb-utóbb felismeri, hogy már nagyobb szenvedést, mint örömöt okoz neki a függősége, és akaraterővel, terápiás segítséggel kiszáll belőle. A kissé provokatív – Miért nem betegség a függőség? – című előadására sokan voltak kíváncsiak, igaz, a kávészünetben elcsípett beszélgetésekből kiderült, hogy a kutatók közül többen nem elég tudományosnak, vagy egyenesen egy felfújt lufinak tartják Marc Lewis elméletét. Akárhogy is van, a legtöbb kutatóhoz képest Marcnak tagadhatatlanul van egy hatalmas előnye vagy éppen hátránya: fiatalkorában évekig drogfüggő volt.
A nagyközönségnek írt Memoirs of an addicted brain című tudományos-ismeretterjesztő könyve saját drogos emlékeiről és a drogfüggő állapotról jó kritikákat kapott a Guardiantől és az Independenttől is megjelenésekor. Előadása után Marc nagy átéléssel magyarázza nekem, hogy szerinte miért nem szabad gyógyszeres kezelést alkalmazni a szenvedélybetegeknél: „Igaz, hogy a játék-, internet- vagy szexfüggőség is biológiai változásokat indít el az agyban, átrendezi a struktúráját, de erre nem az a megoldás, hogy azt mondjuk a függőnek, beteg vagy, itt a gyógyszer, vedd be és meggyógyulsz. Ezzel csak felmentjük az alól, hogy szembe kelljen néznie önmagával. Amikor én a legmélyebben voltam a drogfüggőségben, már egyáltalán nem találtam olyan szórakoztatónak azt az állapotot, mint az elején. Voltak napok, amikor egyenesen undorodtam magamtól. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy ki akarok szállni, hatalmas eltökéltség és akaraterő kellett, hogy sikerüljön. Az én állapotomban már valóban indokolt lett volna a gyógyszeres kezelés, hiszen szert használtam, nem magatartásbeli függőségem volt. Én gyógyszer helyett mégis a meditálást választottam, hogy közelebb kerüljek magamhoz. A meditációval megértettem, hogy milyen korábbi lelki sérülések miatt lettem függő. Láttam, hogy hol tartok most és hol fogok tíz év múlva, ha tovább folytatom a drogozást. Segített messzebb látni annál a szűk horizontnál, amire a drog lekorlátozta a látásomat. De a kísértés, hogy újra a szer után nyúljak még most is bennem van egy-egy nehezebb nap után, ez az érzés évtizedek után sem múlik.”
A NULLADIK LÉPÉS
Míg Marc Lewis amellett kardoskodott, hogy a szenvedélybetegség egy állapot, amiből akaraterővel egyszerűen kilépünk vagy idővel „kinövünk”, a témát kutatók között szintén elismert névnek számító angol Mark D. Griffiths szerint ennél bonyolultabb a képlet: „Nem kell alkoholt inni vagy drogozni ahhoz, hogy biológiai változások induljanak el az agyunkban. A játék- vagy szexfüggőség okozta tartós izgalmi állapot ugyanúgy megteszi ezt. Onnantól pedig, hogy végbe mentek ezek a változások, komplex kezelésre van szükség a gyógyuláshoz. A nulladik lépés, hogy a szenvedélybeteg beismerje magának a szenvedélyét és valóban meg akarjon szabadulni tőle. Utána pedig gyógyszeres kezelésre, pszichológiai terápiára és támogató, szeretetteljes környezetre van szüksége ahhoz, hogy ez sikerülhessen is.”
Az évtizedekig szerencsejáték függő István leszokásának története inkább Marc Lewiséhoz hasonlít, az ő esetében a vallás segített kiutat találni akkor, amikor már minden más módszer csődöt mondott: „Egy alkalommal két egész napja játszottam már teljes önkívületben, a felségemnek szó szerint el kellett rángatnia a géptől, és bevinnie a kórházba. Egy hetet töltöttem a pszichiátrián, nyugtatókat és altatókat kaptam, de az orvosnak nem nagyon volt ideje beszélgetni velem. Amikor kijöttem, gondoltam azért búcsúzóul adok neki valamit ajándékba, és megvettük neki a kedvenc Dragomán-könyvemet. Erre azt mondta, hogy neki el kell tartania a családját, és jó lenne, ha inkább pénzt tudnánk adni. Hirtelen nem is tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek a dolog abszurditásán, hiszen tudta, hogy épp most égtem le teljesen anyagilag. A dömösi református szeretetszolgálat terápiája viszont egészen más volt. Nem akartam menni, nem is nagyon hittem benne, de a feleségem válaszút elé állított: vagy vállalom a kéthetes kezelést, vagy elválik tőlem. Két hétig nem tehettem ki a lábamat az intézetből. Magam is meglepődtem, de egészen jól éreztem ott magam. Végre hasonló emberekkel voltam, nem kellett szégyellnem előttük, amiket tettem, hazudoznom, bujkálni. Szigorú rendszere volt a napjainknak, igehirdetéssel, foglalkozásokkal. Mi magunk főztük az ebédünket és mosogattunk magunk után. Minden percünk le volt kötve, és nekem sem volt időm a játékra gondolni. Egy hét után kezdtem újra mások felé fordulni, elkezdtek érdekelni a történeteik, kezdtem egy kicsit megint kilátni a saját szűk világomból. Megtapasztaltam, hogy mennyivel harmonikusabb, nyugodtabb életem lehetne a játék nélkül, és ezért már haza térve is érdemes volt kitartani.”
AZ ÖRDÖGI SZISZTÉMA
Pedig Istvánnak ezt megelőzően is volt néhány próbálkozása a szabadulásra: „Egy vidéki kezdő mérnöki fizetés kiegészítésének és némi ártatlan szórakozásnak indult az egész. Emlékszem, hogy autót akartam venni az első nagy nyereményemből. Közel lakunk az osztrák határhoz, a rendszerváltás után egy osztrák barátom vitt el először egy kinti kaszinóba. Mutatott nekem egy primitív játékelméleti rendszert – később egy nagyon hasonlót láttam viszont Dosztojevszkij A játékos című kisregényében, szóval valószínűleg nem volt túl forradalmi ötlet –, amivel ő már többször nyert. Amikor hazaértem, vettem egy játékrulettet és ezer gurításból felírtam, hogy mik az ismétlődő törvényszerűségek. Visszamentem a kaszinóba, kis téteket raktam fel több számra, és működött. Kezdetben egymillió forintnak megfelelő összeget nyertem kint, az akkoriban rengeteg pénz volt. Csakhogy vérszemet kaptam. A kaszinóban észrevették, hogy mennyi pénzt nyerek, és elkezdtek tíz percenként krupiét váltani, amikor én játszottam. Az új kéz más lendülettel pörgetett, és azonnal megdőlt az elméletem. Ekkor kezdődött a baj. Összezavarodtam, kapkodtam, vissza akartam nyerni a pénzemet, ezért újra és újra visszamentem. Volt, hogy egyetlen óra alvás nélkül mentem be reggel a munkahelyemre. Végül már nem volt más kiút, ki kellett tiltatnom magam. Ugyanezt még eljátszottam pár évig néhány magyar kaszinóban is. Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember az országban, aki önszántából van kitiltva az összes magyar és osztrák kaszinóból. Ezután volt négy-öt, nagyjából tiszta évem, aztán a 90-es években bejöttek Magyarországra a játékautomaták, és az egész kezdődött elölről.”
SZENVEDÉLYBETEG, VAGY CSAK ANNAK LÁTSZIK
Amikor István esetéről kérdezem a szerencsejáték függőséget kutató Mark D. Griffiths-t, azt mondja, hogy István az ő definíciója szerint azért nevezhető szenvedélybetegnek, mert az állapot, amit fenntartott, tartósan rombolta a családi életét, a karrierjét és a saját magáról alkotott önképét is. „Viszont vannak ellenpéldák is. Nem minden megszállott gyűjtő, játékos vagy mániákus vásárló nevezhető szenvedélybetegnek” – mondja a kutató. „Nem régen írtam egy fiatal férfiről, aki megszállottja volt az online játszható háborús játékoknak. Életének egy szakaszában nem volt barátnője, munkája, és ilyenkor előfordult, hogy napi tizenhat órát játszott. A sors fintora, hogy az egyik játékellenfelének személyében ismerte meg a barátnőjét. Ahogy rendeződött a magánélete, minden erőfeszítés nélkül abba tudta hagyni a túlzott játékot, most már csak hétvégenként játszanak egy-két órát közösen a barátnőjével. Őt nem nevezném szenvedélybetegnek, mert nem volt az életére különösebben romboló hatással a játék. Életének egy szakaszában pótolt valamilyen hiányt, és amikor már nem volt rá szüksége, abba tudta hagyni. Az igazi szenvedélybetegeknél viszont valamilyen mélyebb lelki probléma van. Egy fel nem tárt gyerekkori trauma, vagy egy tartósan fennálló depressziós állapot, amiért folyamatosan szükségük van a feszültség enyhítésére vagy éppen az örömérzetre.”
KICSIT SZÜRKÉBB, DE NYUGODTABB ÉLET
Húsz át- vagy eljátszott év után István napjai most nagyon mások, de azért nem felhőtlen a közérzete, és még mindig sokszor küzd magával: „Most már csak egy-egy rosszabb napomon fog el igazán erőteljesen a kísértés, hogy megint játszani menjek. Egy kicsit szürkébb lett az életem, hiányzik belőle a folyamatos izgalom, viszont helyette van egy rendszer a napjaimban, és nyugodtabb vagyok.”
Forrás: vs.hu
