A “kopogós cipő”
A “kopogós cipő”…, amire nem jutott idő, hogy megvegyük Pankának. Legutóbb elszaladtunk gyorsan a cipőboltba, ahol egy elegáns szandált és egy téli csizmát szereztünk be neki. De a fekete, “kopogós cipő”, amiben néptáncolni lehet, az valahogy kimaradt. Nem jutott eszembe.
Ma “Ki Mit Tud” lesz délután a suliban. Néptáncot is táncolnak. Törtem a fejemet mi legyen, de most nem volt lelkierőm egyetlen "kopogós cipőhöz" sem. Valahogy most megint kimaradt. Egymásra néztünk Pankával: hát, ott a fehér csinos szandál, az is jó lesz, és beletettem az előkészített fellépő ruhacsomagba.
Az utóbbi hetekben egyszerűen eszembe sem jutott a "kopogós cipő". Valahogy semmi ilyesmi nem jutott eszembe. Valahogy most minden, minden más sokkal, sokkal égetőbb, fontosabb lett számomra. Ki a fenét érdekel egy "kopogós cipő"?! Hagyjuk már...badarság!! Megleszünk enélkül is. Pankával múlt héten játékokat szelektáltunk. Az ő játékait. Kiválogattunk egy nagy táskányi, számára már teljesen felesleges játékot. Majd elindultunk a kislányommal kézenfogva, és szépen elvittük a csomagot a Keletibe, átadtuk a gyereksarokban felügyelő önkéntesnek. Sok, sőt rengeteg, pici, egyszerűen kézben elvihető apróságot vittünk. Az önkéntes lelkére kötöttem, hogy ezeket majd indulás előtt vigyék magukkal a gyerekek. Bárhova is indulnak, egy picit mi is velük mehetünk így, az apró emlékkel.
Panka próbálta megemészteni a dolgot. Még csak tíz éves. Számára ez a helyzet teljesen abszurd, érthetetlen és felfoghatatlan. Pityergett: anya, de olyan nehéz odaadni... Próbáltam nem bőgni: tudom kicsim, de nagyon büszke vagyok rád, mert tudom, hogy ezek a te játékaid. Pont ezért ilyen nehéz őket odaadnod. De te már nagyon rég nem játszol velük. Évek óta ott porosodnak. Az ukrán gyerekeknek meg úgy kellett eljönni otthonról, hogy egyetlen játékukat sem hozhatatták el, mindent ott kellett hagyniuk. Képzeld el ez nekik mennyire nehéz. Hallgatott. Majd csendesen mondta: értem.
Beszélgettünk a háborúról. Próbáltam csak arra válaszolni, röviden, érthetően, amit kérdez. Nagyon nehéz. Hogy a jóistenbe magyarázza ezt el az ember? Mégis hogy?! A legegyszerűbb szavakkal, néhány mondattal. De asszem megértette, amikor összerakta a kisgyerek logikájával: anya, a háború az olyan, mint amikor az erősebb bántja a gyengébbet? Mint amikor egy felnőtt lerohanja a gyereket vagy a kutya a macskát? Megdöbbentem mennyire logikusan rakta össze a fejében. Mindig meglep. Igen kicsim, valami ilyesmi. Azt hiszem pont ilyen... –válaszoltam neki elgondolkodva.
Tegnap megszólalt a telefonom. Délután felhívott a kedves szomszédom. Nem tudtam felvenni. Ijedten hívtam vissza, remélve, hogy nem a lakással történt megint valami. Néhányszor már megtréfált. Vidáman, ahogy szokott, csicsergett bele a telefonba: szia! Csak amiatt hívtalak, hogy megkérdezzem, hányas lába van a Pankának? Meglepetten válaszolok: 33-as. De miért érdekel? Jön is rögtön a válasz: na akkor ez még lehet, hogy nagy lesz rá, de odaadom szívesen, ha kell nektek. Átnéztem a kicsi lányom cipőit. Van egy 34-es és egy 35-ös “kopogós cipője”. Tudod, olyan csinos, fekete. ( Én közben szó szerint ledermedtem a telefonnal a kezemben.) Már kinőtte. Ha Pankára még nagy, de mégis szüükségetek lenne rá, akkor teszel bele egy kis vattát, kitömöd és pont jó lesz rá. Odaadom jó? Ide teszem a lépcsődre. Ahogy múltkor.
Gyorsan levegőt vettem kapkodva, amikor magamhoz tértem: persze. Rendben. Nagyon szépen köszönöm! Holnap van a “Ki Mit Tud”.
Késő este a sötétben ott találtam két cipősdobozt a lépcsőmön a bejárat előtt. Bennük két pár “kopogós cipővel”...
