Bébivel az iskolapadban – lehetséges?
Egy jeruzsálemi tanár megnyugtatja a síró gyermeket az órán, és úgy folytatja tovább a tanítást, mintha mi sem történt volna! Édesanyák százaitól kap leveleket, mióta a fotója terjed az interneten. Nem véletlenül vált az anyukák és a kismamák szemében hőssé, hiszen a mai világban extra nyomás nehezedik a vállukra, amit az intézmények cseppet sem könnyítenek meg.
Szabadidőmben egy amerikai házaspárt tanítok magyarul, akiknek 4 gyermekük van, így gondolhatjátok, hogy nem egyszerű az életük. Igazság szerint a magyar tanulást is csak az ő otthonukban tudjuk kivitelezni, este, miután a gyerekek lefeküdtek. Akarom mondani a gyerekek nagyja, mivel a legkisebb, egy körülbelül 8 hónapos fiúcska sokszor ébren van még fél 8 körül, amikor az óra kezdődik. Sőt, van amikor végig a körünkben tartózkodik.
Engem ez cseppet sem szokott zavarni, sőt, sokszor az én ölemben kell ülnie, ha nyugtalan, hogy az édesanyja meg tudja oldani a feladatot. Az is előfordult már, hogy előttem kellett megetetni a kicsit, óra közben. Mindezt két manapság népszerű téma miatt osztom meg veletek.
Az egyik a képen látható és a bevezetőben is említett jeruzsálemi tanár, akit egyáltalán nem zavart, hogy az órájára a diákok beviszik a gyermeket, és azok néha bizony el kezdenek sírni. A másik pedig a szoptatás – lehet vagy nem lehet mások előtt, köztereken vagy éppen a buszon megetetni a gyermekünket, aki megéhezett, hiszen ez a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne?
Az amerikai anyuka először is megkérdezett engem, hogy zavar-e, ha a 8 hónapos gyerkőc részt vesz az órán. A válaszom egyértelműen az volt, hogy cseppet sem, hiszen én is imádom a gyerekeket, ráadásul a kisfiú nagyon cuki és egyáltalán nem hisztis, ahogy az órák során kiderült. Néha építettem neki egy-két tornyot, amiket lerombolhatott, néha az ölembe vettem, máskor az édesapja ölébe mászott, de legtöbbször persze anyánál volt. Akinek hihetetlen, de sikerült két fele koncentrálnia. (Le a kalappal előtte!) Még akkor is tudott figyelni, amikor megéhezett a gyerkőc, és etetnie kellett. Persze ez nem úgy történt, hogy zsupsz le a melltartóval és már mehet is a tejci, a tanárnéni meg majd feldolgozza. Nem, erről is megkérdezett: zavar-e, ha előttem eteti a kicsit, egy nagy pléddel letakarva (tehát lényegében semmit nem láttam a szoptatásból). Nem, így nem zavar - mondtam. És már evett is a kicsi Lee.
Megbotránkoztam volna-e, ha mindezt kérdés és lepel nélkül teszi? Valószínűleg egy kicsit igen. Mert így szocializáltak. Zavarban lettem volna, és lehet, hogy a mondandómba is belekeveredtem volna, de én vagyok az ő otthonukban, nem ők az enyémben. Úgy gondolom, hogy meg lehet kulturáltan is oldani a kicsik etetését akár köztereken vagy akár az iskolában is, ha éppen ott van rá szükség. De nem értek egyet azzal, hogy mindent premier plánban kellene mutatni az embereknek, ha van rá más mód is. És miért ne lenne, csak egy átlátszatlan pléd kell, hogy kéznél legyen. És már vissza is ülhetnek az anyukák az iskolapadba, ha nincs nagymama vagy nincs pénz bébiszitterre, amíg tanul az anyuka.
Jeruzsálemben ugyanis ez nem ritka: a társadalom család-centrikus és a tanár sincs felháborodva, ha beviszik a gyereket az órára. Sőt, mi több! Ahogy Sydney Engelbergnél is láttuk, átveszi az anyukától a síró gyermeket, megnyugtatja és ugyanúgy folytatja az órát, mert ő is emberből van. Nem, nincs felháborodva. Miért is lenne? Elvégre, ha a hivatásának tekinti a tanítást, akkor a gyerekektől nem szabad megriadnia, vagy elítélnie azt az édesanyát, aki annak ellenére is tanulni szeretne, hogy nincs hová tennie a kicsit. Saját tapasztalatból is írom: mindez valóban lehetséges. Egy kis tolerancia, együttérzés és profizmus kell hozzá. De itthon vajon hány kismama és hány tanár lenne hajlandó ilyesmire?
Szerző: kábé
