Ha anya vagy, ez Neked szól…
Az anyaság: szerelem… Kezdetben volt a gyermek iránti vágy. Az óhaj és gondolat egyedi csodává fejlődött szívünk alatt. Majd kilenc hónap múlva ölünkben csicsergett a friss illatú lélek, aki kinyitogatta női mivoltunk virágának szirmait.
Anyává varázsolta lényünket. A mámor rózsafelhője lassan belegabalyodott a hétköznapok kavalkádjába. A sírás és az önvád az anyamivolt megérdemlését, vagy meg nem érdemlését illetően napi rutinná vedlett. A pelenkák, a cumisüvegek és az előreláthatatlan időre bőröndbe zárt énnel beköszöntött egy új korszak az életünkben. Amikor a „másállapotot” megízleltük, el kellett fogadnunk a tényt, mely szerint leánytestünk anyatestté formálódásával a lelkünk is magába szippant valamiféle ősi, titokzatos lényegeket, amely elvezet egy kulcsfontosságú női sorsfordító ajtójához. Egy nap eszembe jutott, hogy majd egész életemben a türelemre törekedtem. Már zsenge kislányként ráébredtem arra, hogy ezt a nemes erényt (bármennyit is imádkozom érte) nem fogják az égiek egy kék csomagolópapírban átadni nekem, hanem helyzeteket kapok, amelyekben gyakorolhatom azt, és ha „tökéletes” nem is, de „jó” lehetek mindebben. Egyelőre csak az „elfogadható” határait súrolom megnyilvánulásaimmal.
Miben más az anyatürelem?
Anyaként gyermekeink felé irányuló türelmünk éppoly erős, mint amilyen törékeny. Mindig az adott helyzethez képes igazodni és csiszolja szemünk fényeinek lényét, ugyanakkor a sajátunkét sem hagyja érintetlenül. Galamb testébe költözött tigris lélektüze lappang bennünk.
Sziklára építgetjük a türelem anyai, óvó-védő várát, és az építőanyagot mi magunk hordozgatjuk fel a csúszós, nedves, akadályokkal telezsúfolt ösvényeken. Sokszor visszazuhanunk az út közepéig, vagy tán egészen az aljáig. Meghorzsolt homlokkal és vérző szívvel belemarkolunk a homokba, és fogalmunk sincs arról, hogy honnan kapjuk a következő lökést, a kitartás-dózist az újabb nekirugaszkodáshoz. Mégis megkapjuk…
Gyakran elvonulunk intim rejtekünkbe, ami lehet egy üres szekrény, vagy éppenséggel a kert végében lévő kis bokros búvóhelyünk, ahol könnyeinkkel áztatjuk elbukott terveinket, ahol saját magunkból kiábrándulni kész sóhajjal esünk a kétség gödrébe, magunkkal vonva várandós kismamás elképzeléseinket a gyermeknevelés hamvas és üde programjaival együtt. A néhány perce toporzékoló, anyai méltóságot meginogtató kis tünemény puha keze és tündérmosolya, angyalhangú nevetése, gyengéden visszaegyenget az útra, amelyet úgy neveznek, hogy: anyaság. Belenézünk a gyémánt szempárba, amelynek makulátlan tisztasága kiégeti belőlünk a fölösleges kínokat, és kiolvassuk belőle a türelemtankot teletöltő „üzemanyagot”, hajtóerőt: „Anya, szükségem van Rád…”
Új erőhöz jutva ismét nekiveselkedünk az útnak, ami tudjuk, tapasztaljuk: nem könnyű… nem is ez a feladata. Lassan, fokozatosan, egyéni ritmusunkban felnövünk a feladathoz, elismerjük annak a meglátásnak az igazságát, mely kimondja: „áldozat nélkül nincs élet”.
