Az életmódtörténet az egyik legizgalmasabb, legtöbb érdekességet feltáró kutatási területnek bizonyul. A különféle szokások, viselkedési formák, mindennapi tevékenységek, társas normák ugyancsak fontos helyhez jutnak a kutatások, történelmi visszalapozások során. Ezeket olvasva, olykor-olykor eltöprenghetünk azon az izgalmas kérdésen, hogy vajon a jövő életmódkutatói milyen módon fogják prezentálni a nagyközönség előtt a 21. század eleji szokáskultúrát?
A tapintatosság alapfeltétele az emberek közötti kapcsolatoknak. Ilyenkor „zsigerből” ráérzünk arra, hogy bármennyire is leküzdhetetlen bennünk a vélelmezés vágya és ereje, mégsem beszélünk kényes, megosztó, fájdalmat, feszültséget okozó kérdésekről egy társaságban. Ez közel sem azt jelenti, hogy nem nyilváníthatjuk ki a véleményünket (sőt, bizonyos esetben maga a hallgatás, a passzív, „szemlélődő” közösségi lét lehet a problémák és konfliktusok fő kiváltója), hanem azt, hogy nem mindegy, milyen megfogalmazásban, hangvétellel, közegben, atmoszférában tesszük mindezt.
Amennyiben előfordult már valakivel a környezetedben, hogy az elismerések ellenére is folyamatosan elégedetlen magával, akkor felmerülhet a gyanú, hogy az illető imposztor szindrómában szenved. Ebben az esetben az egyén egyfolytában elégedetlen elért eredményeivel, kételkedik sikereiben, és szinte megszállottan kutatja a saját hiányosságait. Ha őszintén el is ismerik a szakmaiságát, a hozzáértését, hajlamos mindezt a véletlen számlájára írni. Az előbb felsoroltak miatt érthető, hogy miért emlegetik ezt a jelenséget a perfekcionizmus társaságában.
Az önbizalomhiány nem egyszerű jelenség. Rengetegen küzdenek vele. Azért, hogy elfogadjon bennünket a környezetünk és hibátlanoknak tűnjünk, sokszor erőn felül küzdünk. Azonban jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem tökéletes. Nem leszünk képesek soha mindenkinek megfelelni.
Mindannyian kapunk a láthatatlan puttonyainkba olyan családi, közösségi mintákat, lenyomatokat, lelki és mentális útravalókat, melyek elkerülhetetlenül jellemformálóinkká válnak. Optimális esetben ezek a személyre szabott hagyatékok építenek, támpillérként szolgálnak bontakozó önismeretünk és egyéni fejlődésünk folyamatában.
A régészeti leletekből egyértelműen megállapították, hogy már az ókorban kultúrája volt a közösségi fürdőzésnek. A középkor után - szerencsére - újjáéledt az évszázadokra elfeledett fürdőkultúra, habár kezdetben inkább a saját kád felé fordultak, akik megengedhették ezt a “luxust”.
A kisgyermekek a felnőttekhez hasonlóan figyelembe veszik a kontextust, a múlt eseményeit, és más személyek tudását is a társas helyzetekre vonatkozó döntéseik meghozásakor - derül ki az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) és a Közép-Európai Egyetem (CEU) tudósainak közös kutatásából, amelynek eredményeit az amerikai tudományos akadémia folyóirata közölte.