Mi az az imposztor szindróma?
Amennyiben előfordult már valakivel a környezetedben, hogy az elismerések ellenére is folyamatosan elégedetlen magával, akkor felmerülhet a gyanú, hogy az illető imposztor szindrómában szenved. Ebben az esetben az egyén egyfolytában elégedetlen elért eredményeivel, kételkedik sikereiben, és szinte megszállottan kutatja a saját hiányosságait. Ha őszintén el is ismerik a szakmaiságát, a hozzáértését, hajlamos mindezt a véletlen számlájára írni. Az előbb felsoroltak miatt érthető, hogy miért emlegetik ezt a jelenséget a perfekcionizmus társaságában.
Az imposztor szindróma kifejezést először az 1970-es években használták olyan egyének esetében, akik annak ellenére, hogy (a szakmájukban) jól teljesítettek, mégis elutasították a pozitív visszajelzéseket. Mindemellett pedig magas önbizalomhiánnyal és önmagukkal szembeni elégedetlenséggel kellett szembenézniük. Szüntelenül azzal a gondolattal vívtak közelharcot, hogy tehetségük, intelligenciájuk, rátermettségük eltörpül a társaiké mellett, ebből kifolyólag „betolakodónak”, „csalónak” érezték magukat – és meggyőződésükké vált, hogy mások is ekként vélekednek róluk.
A „csaló” szindróma a legkevésbé sem nevezhető személyválogatónak, hiszen nemtől, kortól, szakmától függetlenül bárkit „megfertőzhet”. Néhány pszichológus szerint (pl. N.J. Macintosh) leggyakrabban mégis az olyan kimagaslóan teljesítők (elsősorban nők) körében fordul elő, akik alacsony pozícióból küzdötték fel magukat magasabb státuszokba. Egyes tanulmányok szerint olyan kiváló képességű hírességek esetében is előfordul(t), mint Albert Einstein, Tom Hanks, valamint Natalie Portman.
Noha az imposztor szindróma nem tartozik a mentális zavarok körébe, mégsem hagyható figyelmen kívül, hiszen – mivel sok esetben az érintett szorongóvá, depresszióssá válhat – az élet minden területére negatív hatást gyakorolhat. Egy korábbi elmélet szerint (Clance és Imes – 1978) az imposztor szindróma olyan gyermekkori tapasztalatokra vezethető vissza, amikor a szülők minduntalan összehasonlították egymással a testvérek teljesítményét. Ilyen és ehhez hasonló esetekben, a későbbiek folyamán jellemzővé válik a kudarctól való állandósult félelem. Az önmérgező gondolatok egyre sűrűbben jelentkeznek, idővel pedig rendszeressé válnak.
Mindez hosszú távon rendkívül kimerítő lehet. Ennek megfékezése érdekében szerencsére több módszert is igénybe lehet venni, köztük a beszédterápiát, melynek segítségével fény derülhet a kiváltó okokra. Sokaknak a csoportterápia bizonyul hatékony megoldásnak, hiszen ekkor feloldódik az „egyedül vagyok a problémámmal” érzése, ugyanakkor segíthet a kognitív viselkedésterápia is. A megalapozatlan belső hiedelmek azonosításával már megtörténik az első pozitív irányú lépés.