Ami ingyen van, mégis megfizethetetlen: a tapintat
A tapintatosság alapfeltétele az emberek közötti kapcsolatoknak. Ilyenkor „zsigerből” ráérzünk arra, hogy bármennyire is leküzdhetetlen bennünk a vélelmezés vágya és ereje, mégsem beszélünk kényes, megosztó, fájdalmat, feszültséget okozó kérdésekről egy társaságban. Ez közel sem azt jelenti, hogy nem nyilváníthatjuk ki a véleményünket (sőt, bizonyos esetben maga a hallgatás, a passzív, „szemlélődő” közösségi lét lehet a problémák és konfliktusok fő kiváltója), hanem azt, hogy nem mindegy, milyen megfogalmazásban, hangvétellel, közegben, atmoszférában tesszük mindezt.
Sokan a tapintatosságot a mindennapi művészetek közé sorakoztatják fel, hiszen ezzel egy sor konfliktus elé gátat lehet gördíteni. Mások a bölcsesség egy közeli rokonaként méltatják, amely nélkül az erényesség elképzelhetetlennek tűnik. Életünk minden egyes szegmensében – erőteljesen vagy enyhébben – meglelhető. Egészséges tapintat nélkül a mindennapi megnyilvánulásaink során olyanná válnánk, akár egy folyamatosan a negatívumokra, hiányosságokra fókuszáló kritikus. A kákán is csomót kereső attitűd permanenssé válása egyértelműen romboló hatással bír mind az egyénre, mind pedig a környezetére nézve.
Márai Sándor immár méltán örökzölddé formálódott Füves könyvében a tapintatról (és ikertestvéréről: a gyöngédségről) úgy nyilatkozik, hogy e kettő emberlétünk legmagasabb szintjéig kapaszkodó teljesítmény. Továbbá, hogy az oly nagyra értékelt tudásnál és értelemnél is becsesebb kincs. A tapintatra nincs recept, nem lehet a külsőleges érintkezési formák és normák szintjén rálelni. Erre egy láthatatlan, ám érzékelhető mentális receptorral kell ráhangolódni; illetve ezzel együtt rezdülni. Nem létezik egy: A tapintat titkos receptjei minden szituációra címmel ellátott alkotás, melyben problémakörökként vannak tárgyalva a viselkedésmódok. Nem olvashatjuk el ebben a hipotetikus írásban, hogy rendkívül kellemetlen helyzetben hány gramm szelídség, és hány csipet együttérzés szükséges, hogy kellőképpen eloszlathassuk a harag, a düh és a lelkifurdalás fekete felhőit.
A lelki készségként definiált tapintat megkönnyíti a közösségi életben való navigálást, mely a kommunikációban, a viselkedésben és a cselekedetekben ugyancsak megmutatkozik. Ez a finomhangolt belső iránytű rávezet bennünket arra, hogy adott helyzetekben óvatosan és visszafogottan, kellő empátiával és odafigyeléssel közeledjünk az emberekhez. Ha például megtisztelnek bennünket azzal, hogy megosztanak velünk egy bizalmas, kényes információt, akkor semmiképpen se éljünk vissza ezzel. Ugyanakkor a megtiszteltetés mámorában ne essünk abba a csapdába, hogy mindenképpen tanácsokat osztunk, és kiértékelünk. A végighallgatás és átgondolás inkább előrevivő lehet, mint a vélemény puffogtatás, esetleg az elmarasztalás.
Jeremy Sherman életvezetési tanácsadó és társadalomkutató a tapintatosság pragmatikus, gyakorlatiasabb oldalát is kiemeli. E megközelítésből az udvariasság egyik aspektusaként értelmezi, melyre a hatékony mindennapi interakciók során rendkívül nagy szükségünk van. A szakember a tapintat több típusát is megkülönbözteti egymástól. Az első az az önfelmagasztalást és önáltatást mellőző változat, amelyben az egyén kész felismerni, hogy nem tévedhetetlen, és nem kivétel. Mivel tudatában van saját értékeivel és emberi hibáival, ezért nem veszi a bátorságot, hogy mások fölött ítélkezzen. Sherman egyik példája szerint a mások kipletykálásában és kigúnyolásában részt vevőnek feltétlenül gondolnia kell arra, hogy ő is kerülhet hasonló helyzetbe, amikor ballépései miatt mások kibeszélendő listájára kerül. Ugyanígy az el nem mondott igazság is két arcot ölthet magára. Egyrészt a tapintat és a jóindulat által megrajzolt arcot, melyben nem kívánjuk a másik személyt pellengérre állítani. Másrészt viszont az ellenszenv, a bosszú, és a rosszindulat táplálta viszonyulás lép képbe.
