A genetika inkább mítosz, semmint személyre szabott „használati útmutató”
A genetika minden ember története, ahogyan írja Adam Rutherford sikerkönyvében. A genetikusok szerint az örökléstan egyik érdekessége abban mutatkozik meg, hogy ugyanúgy magában hordozza a speciálisan egyénit, és az emberiség biológiai össztörténetét is; azaz mindannak a közel 100 milliárd emberét, aki valaha is élt e bolygón.
A genomok sokkal inkább a mítoszokkal és az epikus költeményekkel mutatnak rokonságot, semmint valamiféle személyre szabott „használati útmutatókkal.” Valójában a DNS-ből csak igen keveset tudunk kideríteni és meghatározni magáról a „hordozóról”, ám annál többet az emberről mint fajról. Az örökítőanyagok genetikai betekintést engednek a múlt sorsfordító momentumaiba is (járványok, gyilkosságok, hajszínek stb.), és egyúttal kínálnak potenciális megoldásokat is a szakértő szemrevételezők számára. A tudósok szerint 930 ezer évvel korunkat megelőzően egy klímakatasztrófa, egy drasztikus éghajlatváltozás következtében az akkor élő emberek elszenvedtek egy nagy súlyú népesség-összeomlást. És bár az elmúlt év végén világunk össznépessége a hivatalos megerősítések szerint is elérte a 8 milliárd főt, a tudósok rámutattak arra, hogy (ehhez a hihetetlen ugráshoz képest) őseinket több mint 100 ezer évig a kihalás veszélye fenyegette.
Az elmúlt években a technikai prosperálásnak köszönhetően a genetikáról való tudás egyre gazdagodott. A tudósok az emberi gének elemzésével, a DNS-variációk összehasonlításával pedig számtalan izgalmas kérdésre választ lelhetnek (pl.: hogyan éltek az ősi populációk.) Már eleve abba a ténybe beleszédülhetünk, hogy minden egyes ember millió éveken át öröklődött genomja, valamivel több mint 3 milliárd DNS-betűvel rendelkezik. A populáció- és filogenetikai mérésekkel és elemzésekkel pedig a tudósok valóságos őstörténeti oknyomozókká formálódnak, akik régi csontmintákból nyernek betekintést a rég letűnt népek életébe.
Talán felmerül bennünk az a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is lenne érdemes számunkra az, hogy érdeklődéssel forduljunk a genetika irányába? Csak kíváncsiságunk kielégítése céljából?
Nem igazán erről van szó, hiszen a genetika, egyebek mellett, olyan kérdésekre is válasszal szolgálhat, hogy egyes géncsoportok milyen szerephez jutnak az egyes (születési, fejlődési stb.) rendellenességek – megváltozott gének, DNS-mutációk, működési zavarok – viszonylatában. Az egyik népszerű multidiszciplináris tudományos folyóirat, a PNAS, egyik friss cikkében például az egyik legtöbb halálos áldozatot követelő ráktípus, a hasnyálmirigyrák, genetikai hátteréről tájékoztatta olvasóit. Kiderült, hogy az ebben a brutális betegségben szenvedő emberek 90 százaléka esetében mutációt lehet kimutatni a KRAS nevű génben. Ez a mutáció pedig befolyásolja a rákos sejtek proliferációját (növekedését), serkenti a mutáns sejtek túlélését, melynek egyik hatása a szinte ellenőrizhetetlenné váló osztódás. A tudósok nemrégiben megfigyelték, hogy a gyógyszeres kezelések és az immunterápia kombinációjával nagy esély nyílik e daganatos betegség megszüntetésére.
Megfigyelték, hogy a sorozatos sejtmutációt okozó, és így a jótékony géneket leállító KRAS visszaszorításával újra aktiválódhat a szervezet természetes daganetelhárító rendszere.
Ám a genetika legfrissebb hírei között olyan mindannyiunk életébe beköszönő jelenségekre is magyarázatokat keresnek, mint az öregedés. Probléma vagy az élet természetes velejárója? Az öregedést tanulmányozó biológusok feltették a kérdést: „mikor is kezdődik el az öregedés?” Mikor beszélhetünk öregedésről? Visszafordítható? Válaszuk a következő: az öregedés jelensége lényegében ugyanazzal magyarázható, mint a rákos sejteké: a sejtmutációkkal.
Érdekességként azt is kiderítették nemrégiben, hogy az 5300 éves gleccsermúmia, Ötzi, eredetileg kopasz volt, sötét bőrű, és valójában nem rendelkezett a Kaszpi-tenger sztyeppéiről származó ősökkel.
