Hála nektek tüskéket dobálók, mert általatok lettem erősebbé…
A zokszó olykor-olykor feltör belőlünk. Akármennyire is aktiváljuk érzelmi immunrendszerünket, áttör a megvékonyodott ellenállás-torlaszon: kimerülünk.
Szerencsés esetben sokan felfigyelnek segélykiáltásunkra, és készen állnak a megoldáskereső hadjáratra a kellemetlenség elsimítása érdekében… tán olyanok is, akikről nem is gondoltuk, hogy efféle ügyekben pártfogolni fognak bennünket…
Próbatétel?
Akik ismernek bennünket, azok tudhatják, hogy nem megszokott állapot és megnyilvánulás ez a részünkről, tudniillik eddig meg voltak győződve annak az igazáról, hogy mi magunk vagyunk a „segíts magadon, és az isten is megsegít” mintapéldányai…
Egy újabb lecke, amellyel csiszolhatjuk emberi mivoltunkat, jellemünket?
Testreszabott kálvária?
Szembesülnünk szükséges azzal a ténnyel, amely eddig közhelyként élt csupán bennünk, miszerint az ember igenis társas lény, és fejlődése, változása, formálódása, tökéletesedése nem csak magánberkekben zajlik, hanem a publikus közegekben is, mondhatni a zajos piactéren, ahol sokszor bajos, nehezünkre esik elviselni a „másik” megjegyzéseit, személyünkkel kapcsolatos „megfigyeléseit”, véleményeit…
Egymás tükrei vagyunk
És talán amit egykor bunkóságként, barbár tapintatlanságként könyveltünk el, hiszen valaki azt merészelte közölni velünk, hogy mondjuk: túl sokat beszélünk, hogy nagyképűek és önzők vagyunk, hogy hiú reményeket és megvalósíthatatlan álmokat melengetünk a keblünkön, hogy nincs bennünk tehetség valamilyen általunk vágyott cél eléréséhez, hogy mi túl kevesek vagyunk ahhoz, hogy elérjük azt, amit óhajtunk… Meglehet: később hálásak leszünk, mert elindítottak bennünk egy olyan folyamatot, amelynek hatására többet dolgoztunk magunkon…
MegÉRtettünk valamit, amit addig csak homályosan láttunk, vagy sehogyan sem…
Amikor igazán, színjáték és megfelelési kényszer, és a társas viselkedési normákhoz való igazodás nélkül, tiszta szívből, igazán hálásak tudunk lenni egy olyan helyzetért, ahol megaláztak, eltiportak, lehordtak, vagy bántottak minket, az magával hozza földi létezésünk egy újabb fordulóját, éspedig azt, hogy ismét feljebb tudtunk lépni az önmegvalósítás lépcsőjén (vagy, ha úgy tetszik piramisán).
Ilyen ráeszmélések, tudatosulások közepette gondolataink egybecsenghetnek Paulina Éva (a Kiből lesz Jó Nő című könyv szerzőjének) köszönetnyilvánításával, amely egyben záróakkordja is ezen soroknak, és amely minden nő életében néha várva, vagy váratlanul bekopogtat:
„Szeretnék köszönetet mondani a volt férjeimnek és néhány volt szerelmemnek, akik becsaptak, megcsaltak, akik megmutatták, hogy milyen az alkohol, a depresszió és a drog fogságában élni.
Köszönet illeti továbbá azokat a férfiakat is, akik megütöttek, vagy szexuálisan zaklattak.
Köszönöm az ellenségeim, az irigyeim és a rosszakaróim közreműködését az életemben. Azokét, akik hazudtak, gáncsoskodtak, lebecsültek, áskálódtak, pletykáltak, kihasználtak, kinevettek, gyanúsítgattak, lenéztek, megaláztak, vagy egyszerűen csak semmibe vettek.
Köszönettel tartozom nekik azért, mert megtanítottak a túlélésre. Köszönettel tartozom nekik azért, mert mosolyogni tudok.”
