Híres utazók, akik kalandjaikkal nem csak a saját életükre voltak hatással
Az utazás ősi igényünk. Arra buzdít bennünket, hogy kalandozzunk, új és izgalmas élményekre tegyünk szert, hogy lenyűgöző embereket és tájakat fedezzünk fel, illetve ismerjünk meg. Később pedig élményeinkkel gazdagítsuk mind magunkat, mind pedig közvetlen és tágabb környezetünket (ez utóbbit útinaplók, utazási beszámolók stb. alapján).
Az utazás olykor túlnyújtózhat a hétköznapi rutinból való kilépés keretein, és sorsfordító mérföldkővé nőhet. Számos utazó és felfedező változtatta meg ezzel a tettével a társadalom korábbi nézeteit.
Ilyen volt például a 602-ben született Xuanzang (ejtése Hszüan-tsang), aki már 13 éves korában vallási szövegeket tanuló buddhista szerzetessé vált Szecsuán szent hegyei között. Hamarosan megfogant benne az Indiába utazás gondolata, melynek megvalósítása útjába maga a császár gördített akadályt. Éppen ezért Xuanzang titokban indult el 17 évet felölelő útjára- Átszelve a Góbi-sivatagot végül eljutott Indiába, ahol híres mesterektől tanulhatott meg számos értékes buddhista szöveget. Visszatérése nem történt üres kézzel, hiszen több mint 600 felbecsülhetetlen értékű szanszkrit dokumentummal a tarsolyában érkezett meg Kínába. Utazásai során szerzett tudása, tapasztalatai, későbbi fordításai, útinaplói, részletes beszámolói nagy hatással voltak a kínai buddhizmusra. Mindezt szemügyre véve a császár sem büntette meg a tiltott utazásban részesült szerzetest, sőt: tárt karokkal fogadta.
Az iskolai történelemórákon mindannyian hallottunk már az ázsiai felfedezőútra indult, velencei kereskedőcsaládba született Marco Poloról. Xuanzanghoz hasonlóan ő maga is 17 évig volt távol hazájától. Marco Polo azon kivételes első európaiak egyike lehetett, aki Kínában tartózkodása alatt betekintést nyerhetett e fantasztikus kultúrába, elsajátíthatott új nyelveket, megismerhetett egy a sajátjától merőben eltérő életmódot. Visszatérve pedig élményei mellett magával hozta – többek között – a papírpénz és a postarendszer gondolatát is. Utazásairól írott könyve egy sor későbbi felfedezőt és utazót is megihletett. Természetesen a felfedező-utazók között szép számmal szerepeltek nők is. Köztük példaképpen az 1788 körül, a mai Idaho államban napvilágot látott indián Sacagawea is, akit 12 éves korában egy ellenséges törzs (a hidatsa nevű) elrabolt a népétől és az Észak-Dakota közelében elterülő falvak egyikébe vitte. Elfogását követően a Hidatsák között élő francia-kanadai kereskedő egyik feleségévé tette.
1803-ban az akkori elnök, Thomas Jefferson jelentősen meg akarta növelni országa méretét. A tervmegvalósítás során éppen a Hidatsa-Mandan falvak közelében táboroztak, ahol Sacagawea is élt férjével. A férj ismerte a folyami törzsek legelterjedtebb nyelveit, ugyanakkor javasolta a vezetőknek, hogy feleségét is vegyék fel tolmácsnak és útvezetőnek. Sacagawea az expedíció egyetlen női tagja (31 férfi társaságában) volt. A felfedezőút viszontagságos körülményei között adott életet fiának, akit a hátán hordozott. Útközben tolmácsolásával segítette a vezetőket és nagy segítséget jelentett az ehető növények meglelésében is. Mindemellett pedig jelenlétének köszönhetően a környező törzsek nem találták fenyegetőnek a csoport közeledését.
Sajnálatos módon egy csónakbaleset során elveszítette a férjét, ám neki a nehéz helyzetben tanúsított bátorságáért sikerült kivívnia a vezetők megbecsülését. 1805 júliusában a sors némiképpen kárpótolta őt korábbi veszteségéért, ugyanis a Missouri-folyón haladva felismerte a törzsét, ahonnan elragadták gyermekkorában. Tolmácsolása közben derült fény arra, hogy a törzsfőnök valójában nem más, mint Sacagawea testvérbátyja.
