Mindenki hazudik (?/!)
A hazugok köztünk járnak. Igen, a közvetlen környezetünkben is. Mi több: aki azt állítja, hogy életében nem hazudott (és nem egyszer, még csak nem is kétszer, hanem…) az egész biztosan lódít. A hazugság olykor olyan, akár egy vélemény-láthatatlanító köpönyeg, mely nagylelkűen elleplezi a bántó, modortalan, könnyelmű, ítélkező, fellengzős, arcátlan indulatok egész seregét.
Megesik, hogy a hazugság – megközelítéstől és szituációtól függően – éppen a szükséges rosszá, vagy álruhába bújt jóvá formálódik. Ami korántsem azt jelenti, hogy hazudni jó dolog, hanem azt, hogy olykor szükségesebb és hasznosabb is, mint társa: az igazmondás. Nem válhatunk mindig-igazmondó juhászokká, mert abba nem csak az átvitt értelembeli bicskánk törhet bele, hanem bizony a kapcsolataink is csorbát szenvedhetnek.
Jóllehet, néhányszor megfordult már a fejünkben az a hálával teljes gondolat, hogy rendkívül szerencsés helyzet a gondolatolvasás, a „fejekbe látás” képességének hiánya az emberi lét során. Meglehet, titokban előfordulhat az ezen kiváltság iránti buzgó vágyakozás, az erről való álmodozás a „mi lenne, ha?” izgalmas kérdésével karöltve. Mégis jó, ha az emberek nem tudják, társaik – még a legközelebbiek, a legszimpatikusabbak, a legszelídebbek is – milyen töltetű gondolatokat szőnek róluk. Ellenkező esetben életünk mindennapjai zsúfolásig lennének elviselhetetlen, megbocsáthatatlan, borzalmas, kiábrándító, megbotránkoztató pillanatokkal. Ilyen megközelítésben a hazugság a társas kapcsolatok terén valóságos áldásnak tekinthető.
Tagadhatatlan a hazug ember szólásbeli esetének igaz volta a sánta kutyával, ugyanakkor elengedhetetlen morális kötelességünk, hogy szülőként, nevelőként hazugságmentességre tanítsuk a gyermekeinket. De! Vannak minőségbeli eltérések, léteznek hazugságszintek. Hogy tesszük azt, bármennyire is igaz az állítás, hogy Józsikának hatalmas fülei vannak, és Marica az átlagnál több zsírpárnával ki van bélelve. Ezt mégsem mondjuk sem az érintettek szemébe, sem a hátuk mögött, hanem a ki nem mondott gondolatok, a kegyes és bölcs elhallgatások titkos tárházába sorakoztatjuk. Sőt mindez, több mint elhallgatás: ez tapintat, ez empátia.
Claudine Bilan „A hazugság pszichológiájában” tetszetősen megfogalmazta: „A hazugság mindennapos tevékenység, és valamennyien gyakoroljuk.” Mindazonáltal a hazugságnak vannak beteges válfajai is. Az ebbe a csoportba tartozó keveseknek szinte lételeme a hazudozás, és akik számára elviselhetetlen az igazmondás, mintha savként égetné a lényüket – ezekkel a ritka esetekkel viszont a szakemberek (főként pszichiáterek) tiszte foglalkozni. A „ló túlsó oldalán” is akadnak képviselők, az örökösen igazat szólók, mely állás egy idő után fárasztóvá, elviselhetetlenné is fajulhat.
A mindennapi jótékony hazugságok gyakran a békesség, a jó kapcsolatok fenntartása érdekében kerülnek elő. Ha nem akarunk bántani, romba dönteni nehezen felépített barátságokat. Legyen szó a magánéletünkről, vagy éppen a munkahelyünkről, az intelligens, jóindulatú – mondjuk ki: pozitív – hazugságok gyakran több előnnyel járnak, mint az igazságfeltárások, őszinte és leplezetlen véleménynyilvánítások. E tekintetben a hazugság valóban egyfajta szellemi és érzelmi csúcsteljesítményként (is) definiálható – ahogyan azt az Ute Ehrhardt – Wilhelm Johnen szerzőpáros állítja –, hiszen konstruktív módon hazudni éppoly emberi dolog, tehát filantróp tevékenység, megnyilvánulás, mint hébe-hóba tévedni, hibázni.
