Mire tanítanak bennünket a világutazók? Miben rejlik az utazás ereje?
Sokak gyermekkori példaképei között előkelő helyen szerepelnek a kalandvágyó, kíváncsi természetű, mindent látni és megismerni akaró világutazók. Akik számára a mások által ismeretlennek, vagy kevésbé ismertnek titulált földrészek, népek minden bizonnyal felkerülnek a nagy (úti)célok listájára.
Ők azok, akik valósággal falják a tudományos-fantasztikus irodalom atyjaként ismertté vált francia író, Jules Verne írásait, és akivel képzeletben beutazzák a Földet nyolcvan nap alatt. Ők azok, akik esténként zseblámpát csempésznek a párnájuk alá, és a paplan rejtekébe bújva fürkészőn böngészik a velencei utazó, Marco Polo utazásait, belesve az akkori kínai császár udvartartásába, életvitelébe. Fiatal felnőttként Kőrösi Csoma Sándor utazásra készülő alázatával beszerzik az összes kezük ügyébe, tekintetük fókuszába kerülő útirajzot és útikönyvet (pl. Richard Halliburton Üres zsebbel a világ körül, vagy Egon Erwin Kisch útikönyveit).
Napjainkban sem szűkölködünk a kiapadhatatlan kíváncsiságtól fűtött utazókban. De vajon mit tanulhatunk tőlük? Egyáltalán mi az a többlet, amelyet az utazás kínálhat számunkra? Mindaz, ami esztétikus fényképek és videók formájában elénk tárul, az csupán a díszbe öltöztetett esszencia, a jéghegy csúcsa. Hiszen az, ami a követő szemeknek láthatatlan, számukra tapasztalat, élmény, életlecke: az utazás tanítómester mibenléte, a komfortzónából való önkéntes kimozdulás, az akaraterő és kitartás, az alázat és a türelem gyakorlása önmaguk és mindenki más irányába. Ezeket az életleckéket, ha magunk nem is utazunk, a mindennapokban ízlelgethetjük, beépíthetjük kapcsolatainkba, életvitelünkbe. Főként abban az esetben, ha elfogadjuk a bölcs mondást, mely szerint: maga az élet is egy nagy utazás; az úton pedig mindannyian vándorok, zarándokok, egymás útitársai vagyunk.
Akár magunk utazunk, akár utazók élménybeszámolóit követjük, előbb-utóbb megfigyelhetjük, hogy a sokat vágyott boldogsághoz gyakran igen kevés kell. Hogy nem a luxus élet, a pompás épületek, a méregdrága holmik és ketyerék azok, amik boldogság perceket csempésznek az életünkbe. Annál inkább a tapasztalataink, az élményeink, a kapcsolataink és erős kötelékeink, saját készségeink felfedezése, a maradandó emlékek ereklyéi.
Ha határokat lépünk át, valójában saját lelki gátjainkat döntögetjük le. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy kimozduljunk a kényelem zónánkból, magunk mögött hagyjuk a beváltat, a megszokottat, és ekként tágítsuk a látókörünket, ismerjük fel – addig rejtőző – képességeinket. Ilyenkor belelátunk a világ sokarcúságába, a csak felszínesen ismert kultúrákba, új kapcsolatokra tehetünk szert, újszerű ízvilágokba kóstolhatunk bele, idegen nyelveket sajátíthatunk el.
A türelemgyakorlás méltó terepe ez, melyben különféle országokban kell levetkőznünk az általunk természetesnek és magától értetődőnek vélt dolgokat, szokásokat, és bele kell simulnunk egy másmilyenség kihívásokkal teljes izgalmába. Láthatjuk – és lassan el is fogadjuk –, hogy gyakran (tán a leggyakrabban) nem minden alakul a terveink szerint, hiszen út közben váratlan akadályok gördülhetnek az utunkba (pl. egy baleset, egy betegség, pénzszűke, menetrend módosulása stb. formájában).
Egy hosszabb utazás során szinte elkerülhetetlen, hogy eltöprengjünk: ahogyan az utazás, úgy az életünk is egyszer a végéhez ér. Éppen ezért jobban fogjuk értékelni, becsülni a gyakran méltatlanul aprónak nevezett dolgokat. Felismerjük, hogy igazából ezek azok az „építőelemek”, melyek formálják a jellemünket, és telítik értékkel az életünket.