Mondatok, amiket még gyakrabban kimondok, mióta egy „Kétévessel” élek együtt:-)
Mióta megszületett a kisfiam, a napok pont annyira változatosak, mint amennyire egyformák. Hiszen a kialakított napirend miatt hasonlóan telik 1-1 24 órás „műszak”, viszont egy gyerkőc minden napra tartogat valami izgalmasat:-). Ugyanez a sokszínűség már nem mondható el az általam használt szavakról, mondatokról.:-)
Az mondjuk rendben is van, hogy az embernek nagyjából mindent 632 448-szor el kell ismételnie, hogy a gyermek legalább 1-szer komolyan vegye, megértse, esetleg a kérés szerint is cselekedjen. A szülők egy idő után hozzászoknak ehhez a sűrű ismételgetéshez, pláne, ha egy akaratosságát olykor bőszen fitogtató, színészi képességeit (vagyis az alkalmi süket szerepében tündöklő apróság szerepét) naponta gyakorló, a huncut vigyort bevetni soha nem rest kétéves nagyfiúval van dolguk. Vagyis, a hozzászokás nem is a legjobb szó, talán inkább megtanulják kezelni a helyzetet, és szorgalmasan mantrázzák magukban a szülőség túlélőmondatát: „Majd kinövi! Majd kinövi!”.:-) És hogy mely mondatok hagyják el még gyakrabban a szánkat, amikor mi szülővé, családunk legapróbb tagja pedig totyogóvá érik? Hát, nálunk ezek!:-)
„Nem igaz, hogy…”
Azt hiszem, szülőként a legnagyobb szükségünk a türelmünkre van. És azt hiszem, még annál is el-elfogy egyszer, akinek jókora adaggal osztottak annak idején. És ha a türelem tova lesz, akkor jöhetnek azok a bizonyos „Nem igaz, hogy…” kezdetű mondatok. Mint például:
„Nem igaz hogy már megint őrültek háza van reggel!” Hm, hát igen! Nehezen indulnak azok a reggelek, pláne, ha a kétéves nagyfiú éppen úgy gondolja, hogy neki bizony most hisztizhetnékje van. Az ok bármi lehet, pláne egy dackorszakba lépő apróságnál. Az ember lánya kezdetben próbálkozik figyelemeltereléssel, magyarázással, ígéretekkel, de nem hat semmi. És igen, a hét elején még jobb a helyzet, anya, apa is türelmesebb, kipihentebb. Aztán csütörtök felé már elég könnyen szakad az a bizonyos cérna, és jön a fent említett mondat - meg esetleg még néhány cifraság, szigorúan a bajszunk alatt dörmögve, a gyermeknek háttal.:-)
„Nem igaz, hogy már megint úgy néz kis a lakás, mintha tornádó vonult volna végig rajt!” Ennek folytatása is van, ami úgy hangzik, hogy: „Tegnap raktam rendet/Tegnap takarítottam!”. Mert egy kétéves, a világot felfedezni vágyó, mit vágyó, fel is fedező gyermek nem kímél sem frissen felmosott padlót, „aligegynapja” porszívózott szőnyeget, szépen a helyére pakolt ruhákat, könyveket, újságokat és így tovább. Ő bizony megy, és szerzi az új információkat kézzel, lábbal, tör előre, tör felfelé, (tör össze:-)), pakol, autópályát, építkezést varázsol az egész házból. És hiába is néha-néha a bosszankodás, mi, szülők tudjuk, hogy ez így van rendjén.:-)
„Nem igaz, hogy még mindig nem alszik!” Hát igen, egy elfoglalt kétéves sokszor nem ér rá aludni, hiszen rengeteg feladata van, sokat kell tanulnia, és bizony a délutáni alvást nemigen tudja besűríteni a napirendjébe. Ez még hagyján, de van, hogy az éjszakait sem…:-)
„Gyere! Gyere!/Menjünk! Menjünk!”
Ezek a mondatok is szorosan összefüggnek a reggeli indulással. Vagy mondjuk azzal a helyzettel, ha valahova sietni kellene a gyerkőccel. Mert lehet, hogy egyébként versenyzőket megszégyenítő gyorsasággal fut, rohan a két apró lábán előttünk, vagy száguld a kis motorján, szintén előttünk, vagyis jóval előttünk, mi pedig loholunk utána, ha menni, sietni kellene valahova, akkor valamiért minden apró földkupac, fűcsomó, tücsök meg bogár érdekes, ami az úton elénk kerül.:-)
„Hát én mindjárt megőrülök!”
Igen, egy gyermek születése, az, hogy részese lehetünk cseperedésének, a világ egyik legszebb feladata. De bizony, vannak olyan helyzetek (lásd fentebb), amikor a címben szereplő mondat hangosan, félhangosan elhagyja a szánkat, vagy éppen a gondolatainkban jelenik meg. Hát, igen, a türelem…:-)
„Jajj, olyan cuki/édes/drága!”
Persze, a gyereknevelés azért nem csak folyamatos bosszankodás és versenyfutás az idővel. Hiszen kevesen tudnak annyiszor mosolyt csalni az arcunkra, megnevettetni, boldogsággal megtölteni a szívünket, mint a saját gyerkőcünk. És persze a gyermek minden életkorának megvan a maga szépsége, és minden korban cuki/édes/drága, de nálunk a legtöbbször mostanság hangzik el a fentebb írt mondat. Mert az a bizonyos huncut mosoly, és az az édes pocak, meg az a beállás, meg az a séró, arról a menő ruciról már ne is beszéljünk. Ja, és ebben a korban fedezzük fel azt is, gyermekünk mennyire fotogén… és hogy milyen cuki/édes/drága azokon a fotókon!:-)
„Szeretlek!”
Hát, azt hiszem, ezt nem kell különösebben magyarázni. Igen, mondta az ember korábban is a kedvesének, barátosnőinek, szüleinek, testvérének, de a legtöbbször mégiscsak a gyereke fülébe súgja az ember. És amikor az apróság visszamondja, az valami csodálatos érzés. Aztán persze, amikor majd magától mondja… hát, az már a sírós boldogság!:-)
