Szakállas kérdések: a női arcszőrzet az új trend?
Az ősidők férfiai általában három fő okból növesztettek dús szakállat maguknak: mert a szakáll egyfajta pajzsnak, természetes arcvédőnek bizonyult, mely óvta ábrázatuk érzékenyebb részeit az időjárási viszontagságokkal szemben; a szakállnövesztés által mintegy kipárnázták az arcot, így védekezve a potenciális ökölcsapások ellen; és természetesen az akkori pakliból nem maradhatott ki a megfélemlítés oka sem, hiszen egy hatalmas, dús arcszőrzet erőteljesebb állkapcsot sejtetett. A szemlélő előtt egy tesztoszterontól túlcsorduló, oroszlán bátorsággal átitatott, legyőzhetetlennek tűnő hérosz tűnt fel (gondoljunk itt példaképpen a legendás viking tengerészekre).
A szakáll minden kultúrában ismert volt, és elsősorban a férfiasság szimbólumaként volt számon tartva. Az ókori Indiában a hosszú szakállal rendelkező férfiakat nagy tisztelet övezte. A szakáll mint a bölcsesség, az erő és a bátorság jele széles körben nagy tiszteletnek örvendett. Amennyiben egy férfit – házasságtörés vagy egyéb bűncselekmény miatt – büntetésképpen megfosztották a szakállától, egyúttal kifejezésre juttatták, hogy nem méltó mások tiszteletére. Az ókor egyiptomi, mezopotámiai és görög előkelő rétegeihez tartozó férfiai féltő gonddal ápolták, és szinte öltöztették fenséges szakállukat (festették, aranyfonállal ékesítették, olajozták és balzsamozták azt.) A középkorban a szakáll megérintése a személyes szféra durva áthágását jelentette, és akár párbajra is okot adhatott.
De hogyan, milyen vonatkozásban kerülnek képbe a szakállviselő hölgyek?
Az Oxford Academic számos olyan kora újkori spanyol szöveget azonosított be, amely azt tanúsította, hogy abban az időben a nemi identitásról alkotott kulturális normák jelentős mértékben átformálódtak. A szakállas nőkről (akik vélhetően hirsutizmusban, azaz tesztoszteron túltermelődésben szenvedhettek, ami fokozott szőrnövekedést idézett elő) úgy vélekedtek, hogy bizonyára androgünok vagy hermafroditák lehetnek, akik mindkét nem elsődleges és másodlagos nemi jellemzőivel ugyanúgy rendelkeznek.
A 19. században élő francia Clémentine Clattaux tinédzser korában észlelte, hogy az átlag megszokottnál jóval több szőr serken az arcán. Nemsokára megállapították, hogy a jelenség hátterében az igen ritka hormonális állapot, a hirsutizmus áll. Mondanunk sem kell, hogy a „szőrös” jelzővel ellátott nők útját villámgyorsan ellepték a hátrányos megkülönböztetés éles tüskéi, vérfakasztó szilánkjai. Ha neadjisten a nő még fekete bőrszínű is volt a szőrös arc mellett, úgy egy pillanatig sem késlekedtek a rasszista megjegyzésekkel társuló könyörtelen csúfolódások záporai. Nem kellett sokáig várni annak a beköszöntéig, hogy a szakállal sújtott hölgyeket a lehető legtisztességtelenebb módon bevonszolják a cirkuszba, ahol szörnyekként, mutáns lényekként mutogatták őket.
Nos, a címben megfogalmazott kérdésre adott válaszként szolgálhatnak a következők: 1. a női arcszőrzet a legkevésbé sem minősül novumnak; 2. nem is egy újabb hóbortos trend, melyet a feltűnési viszketegség – olykor feneketlennek tűnő – nedűje táplál. Sokkal több, jóval mélyebb (pszichológiai, hormonális stb.) ez a jelenség, amivel a nők nehezen szembesülnek, és nem kevés mentális terhet kell magukkal cipelniük, amíg egyrészt elfogadják a maguk különös állapotát, és „kiszenvedik magukból” a feléjük áramló kéretlen (zömében negatív) figyelmet.
