Te tudod, hogyan hozod meg a döntéseidet?
„Eldöntöttem. Ezt a döntést hoztam” - mondjuk. De vajon döntéseinket minden előzetes befolyásolási kényszer, külső vagy belső inger kizárásával hozzuk-e meg? Előfordult olyasmi velünk, hogy már-már a döntés küszöbén éreztük magunkat, amikor több ember – a sajátunktól eltérő nézetével – erőteljes véleményével, fifikás és kifogástalannak tűnő meggyőzőerejével mintegy az utolsó passzusban kibillentett bennünket elhatározásunk bizonyosságából? Olyannyira, hogy végül kételkedve saját gondolkodásunk stabilitásában, a legutolsó pillanatban, szinte a célvonalhoz érve megváltoztattuk szándékunkat, véleményünket.
Csak azt hisszük?
Elképzelhető, hogy csak azt hisszük, hogy lehetőségeinket alaposan mérlegre téve, gondosan megvizsgálva hozzuk meg racionálisnak, logikusnak, józannak vélt döntéseinket? Ma a sokat hangoztatott tudatos gondolkodás és döntés posztmodern korában, az önismereti tanfolyamok és könyvek tengeráradatában mégis sodortatva vagyunk, és mindössze csak hihetjük, hogy magunk teszünk, gondolunk, vélünk, vallunk, határozunk, választunk? Ha mindezekre a kérdésekre markánsan rávágjuk a „természetesen!” kijelentést, akkor rendben van. Vagy mégsem? Talán elbizonytalanodtunk? Meginogtunk? Hogy is van ez? Akarjuk feltérképezni mindezt?
Gondolatcunamik és döntéssorok
Már annak a felismerésébe is beleszédülhetünk, hogy naponta hány magánéleti és munkahelyi gondolat siklik át az elménken, és ez alapján hány döntést szükséges (automatikusan, tapasztalati és egyéb úton) meghoznunk. Mindehhez elegendő, ha olyan hétköznapi példákat listázunk, mint: „Most zöldséget egyek vagy gyümölcsöt?” „Melyik feladatot oldjam meg először?” „Elmenjek otthonról vagy maradjak?” „Melyik színű felsőt válasszam?”
A döntéshozatalt egy olyan komplex folyamatnak tekinthetjük, amelyben több lehetőséget figyelembe véve, majd kiválasztva „voksolunk”. Ezek a döntések pedig nem hevernek parlagon, ha már kiválasztásra kerültek, hanem tettekké formálódnak (mondhatni: különféle tevékenységekben öltenek testet magukra, így elkerülhetetlenül van, illetve lesz hatásuk).
Idegtudományi kutatások során napvilágot láttak olyan eredmények, melyekből megtudhatjuk, döntéseinket erőteljesen befolyásolják az érzelmeink. Hogy lehet-e egyáltalán kizárólag érzelmi vagy racionális alapra helyezni a döntéseinket? (Lásd példaképpen Jonah Lehrer Hogyan döntünk? És hogyan kellene c. könyvét). Az agyunk döntéshozatali folyamata igen összetett, és több agyi régiót is érint, így a válasz az, hogy döntéseinket is-is módon hozzuk meg – tehát nem kizárólag racionális vagy intuitív módon, hanem e kettő egyvelegeként.
Ezt látszik megerősíteni a szomatikus markernek nevezett hipotézis is, mely az érzelmek döntéseinkre gyakorolt erős befolyását jelzik. A szomatikus markerekre tulajdonképpen úgy is tekinthetünk, mint döntéshozatal (előtti) útmutatókra. Az 1991-ben és 2005-ben végzett szomatikus marker kutatás arra világít rá, hogy az érzelmek központi szerepet vállalnak a döntések meghozatala során. A szomatikus markerek – mint a torzító jelek - társulása a veleszületett vagy tanult (elsődleges), valamint a múltbéli események felidézéséből eredő (másodlagos) érzelmi válaszokkal intenzíven befolyásolják döntéshozatalainkat.
Ezek a markerek olyan érzésekhez kapcsolódnak, mint például a rosszullét, undor, hányinger, szapora szívverés, szorongás, izgatottság stb. A döntéshozatal hátterében tehát biológiai, érzelmi és mentális válaszok egész garmadája vállal szerepet. Ennek ismeretében nehéz a racionális döntéshozatal kizárólagosságáról beszélni.
A döntéshozatal tudománya… vagy inkább művészete?
Mert mi is a különbség tudomány és művészet között? A tudományt az adatokkal alátámaszthatóság, az objektivitás jellemzi, míg a művészeteket leginkább az érzések, vélemények, meglátások szubjektivitása teszi (megkülönböztetetté a tudományoktól).
Nem sok ember vállalja a „sorból való kilógás” veszélyeit, a címkék és megbélyegzések súlyát, a másság billogát. Az általában okos, művelt, intelligens emberek is hoznak (gyakran téves) döntéseket; formálnak véleményt mások (mondjuk tudományos közegben tevékenykedő kollégák)álláspontjai alapján. Meglehet, azért, mert mérvadóbb számukra, hogy optimális módon igazítsák döntéseiket a tudományos közösség akceptált értékrendjéhez annál, hogy saját (racionális) érveikkel álljanak elő.
Mindemellett a döntéseket több paraméter is irányíthatja: a rendelkezésre álló információk, a külső és belső tényezők (fizikai erőforrások, mentális készségek), gondolkodásmód (kritikai, célorientált stb.), intelligenciaszint, önbizalom és önismeret. Továbbá az utóbb helytelennek titulált döntések mögött állhat akár: a halogatás, a dolgok túlgondolása és túlelemzése, a túl sok vagy túl kevés információ, fáradtság, stressz, vagy éppen a sürgető határidő.
A döntés mint csata?
Igen, egy láthatatlanul lezajló belső harc. Harc a gondolataink, tapasztalataink, meggyőződéseink, nézeteink, hiedelmeink és hiteink, ítéleteink között. A BBC egyik cikke (a Princeton Egyetem egyik professzorától, Daniel Kahnemantól származó gondolatmenet) szerint: csata zajlik intuíció és logika között. Folyamatosan. De vajon melyik fél az erősebb? Az elme intuitív része erősebb (ellen)félnek bizonyul, mint az elsőre gondolnánk…
