A láb védőpajzsa, az ízlés követe, a művészet közvetítője: a cipő
A cipő légiesen „surrant be” az emberek életébe, és formálta át a kényelemről és komfortérzetről alkotott addigi nézeteket. De nem csupán ennyi történt.
Giorgio Riello „bakancsintott” a lábbelik múltjába, és egy sor rejtett kincsre „botlott”, amelyeknek egy töredékét most igyekszünk „befűzni” mondandónkba. A professzor meglátása szerint a cipő klasszisokkal „túllép”egyszerű lábvédő (lábcsomagoló) funkcióján, amennyiben kulturális megvilágításba helyezzük történetét. Bár elsődleges rendeltetésükben is rendkívül értékesek, hiszen lehetővé tették számunkra a járás, futás közbeni lábsérülések minimálisra csökkenését, védőpajzsot képeztek a lábunk számára. Mindemellett azonban a cipők már évszázadok óta beszélnek viselőikről, árulkodnak élethelyzetükről, identitásukról, ízlésükről, foglalkozásukról, lakóhelyükről, nemükről, jellemükről, kultúrájukról.
Lassan kibontakoztak a lábbelihez szorosan köthető rituálék, amelyeket egy adott környezethez, szokásvilághoz igazítottak. Bármily meglepő, számos kultúrában a cipőhöz erkölcsi-vallási értéket is rendeltek. Európa középkorában, mely időszakot gyakran a „sötét” jelzővel kiegészítve szoktunk emlegetni, például az ószövetségben lejegyzettekhez alkalmazkodva igyekeztek viszonyulni a cipőkérdéshez. Ez utóbbi kedvéért megszabott magasságokba emelték a cipellők egykori sarkát, feketelistás helyen szerepeltették a különféle luxusanyagokból készített példányokat (selyem, gyöngy).
Ugyanakkor a cipőevolúció során a nemi különbségek hangsúlyozását is szem előtt tartották, mely gyakran túlkapássá fajult. A legklasszikusabb (elrettentő) példa lehet erre a premodern Kínában bevezetett lábelkötés szokása, hogy az ily módon összezsugorított női láb beleférhessen az aprócska lótuszcipellőbe. Az érzékiség és a divat egyik megdöbbentő találkozása ez, amelynek keretében a kislányok lábfejét 4-6 éves korukban akadályozták a növésben, hogy a lábuk így „nőiesen” kicsi maradhasson. Egy ehhez hasonló szokás lépett életbe a 18-19. századi Európában is, ahol szándékosan kis cipőket kezdtek el viselni – ez esetben is a nők vonzerejét kívánták növelni. A férfiak esetében pedig a meghosszabbított lábszár érzetét keltő, fényesre suvickolt, bőrből készített csizma jelképezte azt, amit a nők esetében a pici láb, mini cipő.
Lévén, hogy a cipők az ember legszemélyesebb holmijai közé sorolódtak, nem kellett sokáig várni arra, hogy idővel magukra öltsék az önmegjelenítési, önkifejezési eszköz jelleget. Innen eredeztethető a „vedd fel a cipőmet, és járd végig az utamat”, vagy az „egy cipőben járnak/nem járnak egy cipőben” közmondások. Később a dress code szerves elemeivé, a különféle rendezvények fénypontjaivá, gyűjtőszenvedélyek hőn vágyott és dédelgetett tárgyaivá (lásd például Carrie Bradshaw-t) váltak. Más üzenetet közvetíthetünk egy tűsarkú cipő és mást egy csizma viselésével – a döntést a hangulat és egy közelgő esemény egyaránt befolyásolhatja, hiszen már nem csak egy fizikai terephez kell igazodjon a cipőválasztás kérdése, hanem a társadalmi „terephez” is.
A régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy már 40 ezer évvel ezelőtt (Ázsiában) is viseltek eleink cipőfélét, mellyel lábukat óvták a környezeti kihívásoktól. Néhány kutató megjegyzi, hogy a csontleletek tanulmányozása során jól kimutatható a lábujjcsontok karcsúbb állapota abban az esetben, ha valamilyen lábat védő alkalmatosságot hordtak, mint a mezítláb járók esetében. Nézetük szerint ugyanis a mezítláb járás következtében a labujjak csontjai kisebb méretűek és robusztusabbak lesznek.
Amennyiben pedig megfigyeljük a reneszánszkori Velence parafából készült chopine stílusú, magas talpú „holdjáró” cipőpéldányait, vagy éppen a kortárs Zaha Hadid Nova majd 17 centiméteres sarokkal rendelkező extrém cipőjét, akkor egyúttal a cipők által kifejezésre juttatott művészetről is beszélhetünk.