Amikor az üzenet szó szerint szárnyra kélt – Egykori tollas hírvivőink: a postagalambok
A pillanatok alatt elküldhető e-mailek korában szinte elképzelhetetlennek tűnik számunkra, hogy volt idő, amikor galambokat tanítottak be arra, hogy üzeneteket közvetítsenek egymásnak. Korán felismerték, hogy ezek a postagalambok kiváló irányérzékkel rendelkeznek, és hihetetlen vágyat éreznek arra, hogy mindig haza repüljenek.
A becslések szerint nagyjából ötezer éve foganhatott meg a galambok üzenetközvetítő feladattal való ellátásának gondolata. A hírvivő lovas futárok és küldöncök által kézbesítendő leveleknek nagyobb kockázata volt. Elsősorban az üzenetközvetítő személye, megbízhatósága. Másrészről pedig óhatatlanul szembe kellett nézni a balesetek, késések, jogsértések, ellenséges támadások eshetőségével. A galambok esetében viszont kevesebb hátránnyal kellett számolni, lévén, hogy ezek a szárnyas levéltovábbítók nagyobb eséllyel elkerülhették az előbb ecsetelt fenyegetettségeket, ugyanakkor viszonylag gyorsak és megbízhatók is voltak.
A galambnak már a régi népeknél ismert volt a kiváló tájékozóképessége, illetve az otthonához való erős ragaszkodása. Mindezen képességek tudatában a galambtenyésztők célul tűzték ki maguk elé a hírszolgáltatásban való mozgósításukat. Noha ezt a galambfajtát sokhelyütt különálló fajként ismerik valójában két galambfajta – tudniillik a sirályka és a karrier – keresztezéséből származik. A keresztezési kísérletek több eredményt szültek, így korábban a galambok nem csupán külsejükben, hanem képességeik tekintetében is mutattak eltéréseket – példaként a lüttichi, antwerpeni és kolumbiai postagalambok.
A tollas hírvivők repülési sebessége, teherbíró képessége nagyban függött az időjárástól (havazás, meleg, zápor stb.) Amennyiben kedvező volt az időjárás, úgy akár másfél kilométernyi távolságot is képesek voltak megtenni egyetlen perc leforgása alatt – ha viszont a szél is besegített, úgy a röpsebességük a két kilométert is elérhette. De hova helyezték az üzenetet? Régen a postagalambok közbenjárásával szabad szemmel alig észrevehető hártyalevélkékre rögzített titkosírásokat közvetítettek. Ezeket pedig – a közhiedelemmel ellentétben – nem a lábukra, hanem a farktollak közé rejtették. Csak később léptek képbe az apró számozott lábgyűrűk, amelyekbe belehelyezték az üzeneteket.
Nagy a valószínűsége annak, hogy a galambok az első háziasított madarak közé sorolhatók. Nagyjából az i. e. 4500-tól már készítettek a galambokról különféle művészi ábrázolásokat. A háborús időkben cél volt, hogy olyan postagalambokat képezzenek, amelyek gyorsan el tudják juttatni az üzeneteket. Ezek a háborúban edzett szárnyas hírvivők megtanultak közlekedni a bázisok között, miközben olyan információkat szállítottak, melyek nem egy esetben életmentőnek bizonyultak.
A történelem folyamán többször is feltűntek ezek a megnyerő égivándorok, így nem meglepő, hogy említést tesznek róluk Dzsingisz kán speciális galambpostás kommunikációs hálózata kapcsán (a Kr.u. 12. században). A görög olimpiai játékok eredményeinek közvetítőiként is megemlékeztek róluk. Ugyanakkor a bibliai özönvíz történetben is kiemelt szerephez jutnak. A Noé bárkájából kiröppentett szárazföldkereső galamb a csőrében egy olajággal tért vissza a fedélzetre, mint az új kezdet hírvivője. Egyes feljegyzések szerint a főníciai kereskedők hajóútjaikra vittek magukkal néhány galambot, akiket fontosabb (üzleti) üzenetek átadásával bíztak meg. Az ókori világ kommunikációs és hírközvetítő megoldásai közül (pl. a tűz, dob, emberhírnök) pedig a galambok bizonyultak a legdiszkrétebb üzenet-továbbítóknak.
