Híres-hírhedt méregkeverők – akik rendelésre távolították el az útban állókat
A mérgezés, méregkeverés története hátborzongató, többek között azért, mert gyakran kibogozhatatlanok – vagy szándékosan kibogozatlanul hagyottak, elleplezettek – voltak a halált okozó méreganyagok. Ennek „köszönhetően” az is sűrűn megesett, hogy egy-egy láb alól valamilyen oknál fogva eltett ember elhalálozását követően nem mindig lehetett tetten érni az elkövetőt.
Akadtak gyanakvást kizáró mérgezések is, amelyek esetében még csak fel sem merült a kételkedés gondolata. Mindez azért fordulhatott elő, mert egyes mérgezéses tünetek kísérteties hasonlóságot mutattak jó néhány ismert betegség kórismérvéivel. Sajnos ez utóbbiból kifolyólag a legkönnyebben megúszható bűncselekménnyé vált az „útban állók” méreganyagokkal történő végleges elhallgattatása. (Szerencsénkre ma már a toxikológiai ismeretek rendkívüli fejlettsége könnyebben feltárhatóvá teszi ezeket a bűncselekményeket, a korábbi korokban viszont leggyakrabban nem tudták kimutatni az áldozat testében a toxikus anyagokat – legfeljebb csak gyanakodtak.) A mérgezéses história ugyanakkor már a kezdetektől szorosan egybefonódott gonosz cselszövésekkel és fondorlatokkal, elkendőzött bűnökkel, nevezetes személyek „balsorsával”, háborús tettekkel és katasztrófákkal egyaránt.
Az emberek már a legősibb időkben felfigyeltek arra, hogy bizonyos állati és növényi anyagok mérgező hatást fejtenek ki, amennyiben az emberi szervezetbe juttatják azokat. Rájöttek, hogy a méreganyagokkal átitatott nyílhegy kiválóan alkalmazható a csatákban. Az ókori Görögországban pedig a kivégzések egyik legelterjedtebb módjának bizonyult a bürök terméséből készített méregpohár kiitatása az elítélttel (a legismertebb ilyen eset talán Szókratész története).
Néhány éve az amerikai The New Yorker c. populáris hetilap is említést tett néhány Angliában elkövetett olyan gyilkosságról, melynek hátterében (vélhetően) mérgezés állt. Például az 1840-es években az arisztokraták körében történt egy arzénnal elkövetett bűntett, melyet Marie Lafarge nevéhez kötöttek. Mivel, ahogyan azt korábban említettük, az orvosok csak igen ritka esetben jöttek rá arra, hogy valójában mérgezés okozta az áldozat halálát – lévén, hogy a tünetek között szereplő hasmenés, hányás, hasi fájdalom több betegség esetében is jelentkezett – sokan fordultak a kor legnépszerűbb mérgeihez. A 19. században a viszonylag könnyen és olcsón beszerezhető arzén volt a legelterjedtebb, mellyel általában a házasságukkal elégedetlen nők, vagy az ígért vagyon megszerzését sürgető (az örökséget idő előtt igénylő) férfiak éltek. Ám a mérgezéshez folyamodók mozgatórugója lehetett hatalomvágy, szerelmi csalódások, harag, féltékenység, düh is.
A UCL felületén közzétett egyik esszé arról a figyelemre méltó jelenségről számol be, hogy a régi Rómában a jelentősen megnövekedett, már-már tömegessé vált mérgezésekre akkor került sor, amikor a várost pusztító járványok sújtották. A „valakit mégiscsak felelősségre kell vonni” babonás bűnbakkeresés nyomása alatt számtalan ártatlan, jogtalanul elítélt ember folyamodott méreg által elkövetett öngyilkossághoz. Mindemellett pedig már a neves ókori író, Cicero is említést tesz az első században előforduló méreg gyilkosságok szembetűnő gyakoriságáról.
A Kr. e. első századi Róma hivatásos mérgezői között a nők élen jártak. Az uralkodók körül erőteljesen megnövekedett intrikák és feszültségek atmoszférájában különösen három nő emelkedett ki mérgezés terén elsajátított tudásával, nevezetesen: Canidia, Martina és Locusta. A méreg megrendelőinek igényéhez igazodó méregkeverők lassú és elhúzódó, avagy azonnali hatást kifejtő gyors mérgeket állítottak elő. E hírhedt méregkeverők hozzájárultak többek között Claudius császár és fia, Britannicus, később pedig Germanicus meggyilkolásához. Bár hármójuk közül a legkevésbé Canidia került a méreggyilkossági vádak kereszttüzébe, ennek ellenére Horatius szatíráiban gonosz boszorkányként emlékezik meg róla.
