Hogyan küzdhető le a teljesítménykényszer?
Munkahelyi teljesítményértékelés. Mi jut erről eszünkbe? A „kielemzett” gondolatai és benyomásai között nagy valószínűséggel szerepelnek a következők: erőltetett, kínos, furcsa. A Gallup felmérése szerint az alkalmazottak mindössze 14 százaléka bólint rá arra, hogy ez a fajta elemző-kiértékelő vizsgálat segíti az alkalmazottakat abban, hogy jobb, eredményesebb munkát végezzenek a közeljövőben. Legtöbben nem érzik úgy, hogy a teljesítményértékelések ösztönzőleg hatnának rájuk, hogy ettől a nagy horderejű minősítéstől jobb munkát végeznének, netán sikerülne a legtöbbet kihozniuk magukból, és hatékonyabbakká válnának.
A több évtizedet felölelő kutatásokból (Gallup) kiderült, hogy a teljesítményértékelés valójában többet árt, mint használ – az esetek közel egyharmadában nem előrelépés, hanem egyenesen a teljesítményromlás tapasztalható. A kutatásvezető Dr. Ben Wigert ipari és szervezeti pszichológus szerint ez több okra is visszavezethető. Például fontos lenne, hogy az alkalmazottak rendszeresen kapjanak visszajelzéseket a munkájuk kapcsán, hiszen az általában év végére helyezett értékelésekkor a problémák többsége már elévült, vagy megoldódott. Így utólag csak fájdalmas sebfeltépkedésekre, vagy későn érkező dicséretekre kerül sor, melyek nem is igazán érnek célba.
A mérgező produktivitástól pedig gyakran nyílegyenes út vezet a munkahelyi kiégésig. A toxikus termelékenység a mindig, mindenkor hatékonynak, munkabírónak lenni kényszerét jelenti. Ez a jelenség azonban a legkevésbé sem kívánja magát a munkahelyekre korlátozni, hiszen a magánéletre is hatást gyakorol. A cél ez esetben (sem) szentesíti az eszközt, mivel a mindig tökéletes munkára törekvés erőltetettségét a fizikai és a mentális egészség ugyancsak megsínyli. A „nagy cél”érdekében minden más háttérbe szorul, az egyén önként fosztja meg magát a mindennapi örömcseppektől (pl. kávézós beszélgetés a barátokkal, séta, kikapcsolódás), hogy kizárólag a munkának áldozzon.
Mindannyian nehéz helyzetben vagyunk. Modern társadalmunk ugyanis eleve úgy rendezkedett be, hogy a produktivitást mindenek fölé helyezte. A siker hajszolása, a megállíthatatlan biznisz-nyüzsgés, a (közösségi) média által idealizált produktivitás, és az ezek miatti őrlődés, bűntudat szinte kézzelfoghatóvá vált.
Néhány stratégiai lépés a kiégés ellen
A sürgős feladatok elvégzése mellett a fontosakra is érdemes összpontosítani. A fontos és a sürgős közé nem minden esetben ékelhető be az egyenlőségjel. Ilyenkor segíthet a teendőlista újragondolása, a feladatok elkülönítése, „rangsorolása”. Az Eisenhower Mátrix használata egy elég jó módja annak, hogy a feladatok áttekinthetőbbek legyenek – ezen négy kategória szerepel: a sürgős és fontos; a nem sürgős, de fontos; a sürgős, de nem fontos; valamint a se nem sürgős, se nem fontos. Mindez szakmai és magánéleti szempontból ugyancsak hasznosítható.
„A munkám nem én vagyok” módszer alkalmazásával ugyancsak meg lehet szabadulni a mérgező termelékenység rémképétől. A HR-szakértő Laurie Ruettimann ezt „szakmai elhatárolódásnak” nevezi, aki szerint valaki lehet elkötelezett és produktív anélkül is, hogy az élete állandóan a munkája körül forogna. A munkahelyi szerep csak egyike az identitásunknak, az életünknek, nem a centruma.
Mindenképpen legyen beiktatott édes semmittevésre szánt idő. Lehet erre hetente vagy havonta sort keríteni, amikor elmegyünk a barátokkal túrázni, vagy elolvassuk a karácsonyra kapott könyvet, egyszóval: szándékosan és ideiglenesen improduktívakká válunk. Nem válaszolunk az e-mailekre, nem csüngünk a közösségi médián (ez nem pihenés!), nem nyitjuk fel a laptopunkat. Időt szánunk a szeretteinkre, kipróbálunk egy új receptet, délig alszunk. Később frissebben, aktívabban, motiváltabban térünk vissza a kötelességeinkhez, és egy ideig a stresszel és a lehangoltsággal szemben is immunisakká válunk.
