Miért a horrorfilmek? – Alkotások, melyekben a rémálmaink „testet öltenek”
Félig a takaróba bugyolált fejjel rettegjük végig a horrorkirály, Stephen King, IT-jének hátborzongató jeleneteit, melynek főbűnöse a félelemből és rettegésből táplálkozó Pennywise. Adrenalinnal és epinefrinnel túlcsordult izgatottsággal fürkésszük, ahogy a rémbohóc elkapja első áldozatát, Georgie-t, melytől bátyja, Bill az önvád poklában él évek hosszú során át.
Véres helyzetek, undorítóan félelmetes amorf alakok, a valóság vagy képzelet felismerhetetlenségéből adódó zűrzavar, lelki és fizikai megpróbáltatások egész sora vár a szereplőkre, melyeket mi, nézők a kanapé biztonságából, pattogatott kukoricát rágicsálva bámulunk. Miközben arra gondolunk: „de jó, hogy mindezek a szörnyűségek nem velünk történnek.”
Bár a horrorfilmek negatív pszichológiai hatással vannak a nézőkre, mégis a felmérések azt tükrözik, hogy az emberek igényt tartanak erre a műfajra. E tekintetben nem meglepő, hogy a horror- és thrillerfilmek jelentős bevételi forrásként szolgálják a filmstúdiókat és a streaming szolgáltatókat. Ugyanakkor egy másik megvilágításban a horror egyfajta tükörként is szemlélhető, mely betekintést enged az emberek lelki-mentális állapotába. Helyzetjelentés a társadalom részkérdéseiről. Vegyük rögtön az ebben a műfajban megjelenített nemi szerepeket, melyben többnyire a női karaktereknek áldozatszerep jut, míg a férfiakra túlélő, illetve elkövető, gonosztevő szerep ruházódik (bár természetesen jószerével akadnak olyan filmek is, melyek esetében nem ez a felállás érvényesül).
A társadalomtanulmányozók a horrorfilmekben valóságos kánaáni bőségre lelnek, hiszen szemügyre vehetik a hatalmi szerkezeteket és dinamikákat, a különféle társadalmi normákat, ideológiákat, csoportproblémákat, erkölcsi értékeket, a kultúránként eltérő félelemfaktorokat. A filmkritikus Robin Wood értelmezése szerint a horrorfilmek „kollektív rémálmokként” tarthatók számon, melyek képesek szemléltetni az egyes kultúrák félelmeit, aggodalmait, feszültségeit.
Pszichológiai megközelítésből a horrorfogyasztás fő mozgatórugóját a stimulációban érhetjük tetten. Hiszen amikor egy ilyen jellegű alkotás nézése közben már azon kapjuk magunkat, hogy nem is az előkészített popcornt, hanem „magunkat rágjuk” – elviselhető esetben a körmünket –, valójában a stimuláció negatív (pl. félelemérzés) és pozitív (pl. izgalom) formái közötti ingázásra „fizetünk be.” A testünk ilyenkor valóságos biokémiai laborrá alakul át, melyben az érzések anyagokká formálódva fortyognak bennünk.
Az ízlések és pofonok e tekintetben is megnyilvánulnak, hiszen vannak olyan horrorfilm-fogyasztók, akik rögtön a veszélyzóna közepébe kívánnak csöppenni – természetesen mint szemrevételezők –, elvárva, hogy csurogjon a vér, hulljanak a fejek, szörnyfogak villogjanak és marcangoljanak. Mások viszont leginkább a hátborzongató történetbe ágyazását keresik, érteni akarják a borzalomhoz vezető miérteket, kíváncsiak a háttértörténetre.A legújabb Todd Phillips által rendezett Joker filmben például reflektorfénybe kerül az emberi tényező is.
A nyomorban tengődő, mentálisan sérült, a környezete által megvetett, verbálisan és fizikailag egyaránt bántalmazott leendő antihős sorsa tárul elénk. Mégpedig húsbamarkoló kíméletlenséggel. Noha ez utóbbi még nem horrorkategória, mégis fontos megemlíteni. Hogy miért? Mert ilyen és ehhez hasonló „parlagon hagyott” emberi sorsok szolgálnak ihletként az alkotóknak, ugyanakkor erőteljes társadalmi képet is festhetnek az érdeklődők számára. Megkockáztatható, hogy magukban hordozzák a „figyeljünk jobban egymásra!”, „ne rendezzünk le mindent egy vállrándítással vagy legyintéssel!” üzenetét is.
