Miért (ne) akarjunk mások gondolataiban olvasni?
„Tudom, hogy mit gondolsz, hiszen nyitott könyv vagy számomra, olvasok a gondolataidban” – hallhattuk ezt a „leleplező” szólamot néhányszor életünk folyamán. Időnként megfordult a fejünkben, hogy vajon működőképes lehet-e ez a sokak által hőn kívánt emberi, ám inkább emberfeletti, már-már a paranormalitás határait súroló képesség – a gondolatolvasás?
És most nem a testbeszéd, a gesztusnyelv, a nem szóbeli kommunikáció megfejtésére gondolunk, melyről a Pease házaspár (Allan és Barbara) beszél könyveiben, hogy tudniillik a testbeszédünkkel sokkal több érzelmet és gondolatot közvetítünk társaink felé, mint azt hinni, illetve tudni szeretnénk, és hogy mindennapi kommunikációink túlnyomó része a nonverbális tartományba sorolható. Nem is az Erhard Thiel szerinti gyakorlati emberismeretről – mely ugyancsak a testbeszéd-értelmezésre építkezik – szeretnénk szót ejteni.
Ez esetben ugyanis azt a kérdést helyezzük fókuszba, hogy megvalósítható-e a szó szerinti gondolatban olvasás? Hogy létezik-e, létezhet-e ez a képesség? Jó lenne? Tagadhatatlan, hogy sokak titokban dédelgetett vágyaként tartható számon a gondolatolvasás, ugyanakkor előbb-utóbb beleütközünk abba a kérdésbe is, hogy: véletlen lenne csupán, hogy emberileg nem rendelkezünk ilyen jellegű talentummal? Tudósok is feszegetik ezeket a kérdéseket, és nem szándékoznak megkerülni olyan kutatási területeket, mint a mindig újabb és újabb rejtélyekkel kecsegtető emberi elme. Az agyban megszülető és lezajló gondolatok és érzések komplex sejthálózatokból formált világát illetően pedig az a benyomásunk támadhat, mintha csakugyan egy párhuzamos világba csöppentünk volna.
Bár sokak számára lenyűgözőnek bizonyul az az elképzelés, hogy beleláthatunk társaink gondolatokkal teleszőtt világába, mégis elmondható: nem rendelkezünk ezzel az adottsággal (egyelőre). Ugyan képesek vagyunk különféle mentális modelleket létrehozni, és az empátia révén megsejteni, felismerni a társaink szavaiban, érzelmeiben és mozdulataiban potenciálisan lejátszódó gondolatokat és emóciókat. Azonban mindez csupán egy „olvasatként” határozható meg. Pontosabban a saját olvasatunkként – amely gyakran pontatlan. Az „össze vagyok zavarodva” megjegyzések mögül pedig olykor előkéredzkedik az a felismerés, hogy még a saját elménk ismeretét és értését illetően is keletkeznek bonyodalmak, nem hogy a másokéban. A kapcsolatok terén pedig akkor kezdődnek az igazi félreértések, amikor egy hozzánk közel álló, bennünket jól ismerő embertől elvárjuk, hogy értsen, „tudjon” bennünket, anélkül, hogy mi kimondanánk vágyainkat, óhajainkat, szándékainkat és egyebeket.
Tételezzük fel, hogy mégis… hogy egy zseniális tudós-felfedezőnek sikerül megnyitnia a gondolatolvasás képességét rejtő „Szezám kaput”, ahol aranytálcán nyújtják át számunkra ezt a csodával határos új készséget. Hogy például az AI által kínált lehetőségek tárházában rábukkannak egy agyfeltérképező, elme analizáló megoldásra. Tán meg is tették? Egyes tanulmányok egyértelműen jelzik, hogy az első lépések már megtörténtek ez irányba – gondoljunk csak az agy-számítógép interfészre. Kétségtelen, hogy léteznek előnyök is ebben az innovatív agyszámítógépben, mely által a gondolatokat és érzelmeket egy számítógépen keresztül oszthatjuk meg (pl. betegség, baleset következtében elveszített beszédképesség esetében), ám idővel farkasszemet kell néznünk az etikai hátulütőkkel, a technológia által okozott károkkal egyaránt.
Ha azt vesszük figyelembe, hogy ezzel az eljárással talán örökre búcsút inthetünk a magánéletnek, személyes szféránknak, a gondolkodás privát mibenlétének („az arra gondolok, amire akarok” szabadságának); a manipulációs lehetőségek egész garmadájának; az emléktörléseknek stb. már önmagában aggodalomra adhat okot.
Nagy a valószínűsége annak, hogy nem maradunk árván abbéli elgondolásunkkal, mely szerint: hálásak lehetünk azért, hogy a gondolatolvasás terén masszív gátak gördülnek elénk.
