Mivel fitogtatták a társadalmi rangjukat a középkorban?
Státusszimbólum. Ezzel a lényegretörő szóval határozhatók meg mindazok a tulajdonok, amelyekkel egy személy a gazdagságát, magas társadalmi és kulturális státuszát kívánja prezentálni. Napjainkban státusszimbólumnak minősülhet egy drága autó, vagyon, egy luxusvilla, márkás öltözetek, órák stb. Mindebben a lényeg: a másságnak, a különbözőségnek való hangadás, ugyanis e tárgyak túlnyomó része többnyire elérhetetlen az átlagember számára. Mindez koronként és kultúránként más-más formában mutatkozhat meg, így nem mindenhol tárggyal jelölik ezt a kimagasló helyzetet, hiszen van, ahol a bátorság, a hősiesség, a tisztesség és a becsület is „rangos” helyen szerepelnek az emberek szemében.
A régebbi korokban ezekkel a szimbólumokkal az örökölt vagy megszerzett anyagi jólétet és identitást jelezték. A legtöbb esetben az ilyen jellegű tárgyak nem rendelkeztek praktikus funkcióval. Inkább esztétikusak voltak, semmint hasznosak, és lényegében azt az üzenetet közvetítették, hogy a tulajdonos mindezt megengedheti magának, megteheti, hogy „pazaroljon”.
Az 1600-as évek végéhez közelgő Európában a kiváltság-fitogtatás és az extravagancia netovábbját, többek között, az egzotikus ananász képezte. Az igen értékes és nehezen beszerezhető gyümölcsöt, a vacsoraasztalok ékét sok előkelő családban el sem fogyasztották. Végül ez az asztal központi elemeként sokat csodált egzotikum rothadásnak indult, ám még akkor sem szívesen váltak meg tőle. Az ananász mint a gazdagság egykori jelképe, a lenyűgözés tárgya olyan nagy érdeklődésnek örvendett, hogy akinek a pénztárcája nem nyúlt túl mélyre is megtehette, hogy egy éjszaka erejéig béreljen egy példányt, mellyel elkápráztathatta az irigykedő vendégeket.
Napjaink könyvimádói bizonyára örömmel veszik tudomásul, hogy a régebbi korokban a könyvek és könyvtárak ugyancsak a személyes tulajdon értékes részét képezték. A különféle tekercseket, térképekt, egyéb dokumentumokat akkoriban ritka, becses javakként értékelték a kitüntetett tulajdonosok. Abból kifolyólag, hogy a tudás megszerzése nem volt mindenki számára egyértelműen hozzáférhető – hiszen írni, olvasni még csak igen kevesen tudtak –, a könyvtárak birtoklása egyúttal a tanulási vágy szabad és önálló kielégítését is szolgálta.
A középkor kiváltságosai is igyekeztek megragadni minden lehetőséget arra, hogy vagyonukkal kápráztassanak el másokat. Minél többe került, minél elérhetetlenebb és megközelíthetetlenebb volt valami, annál nagyobb esélye volt arra, hogy bekerüljön a társadalmi helyzetjelentés „tárgyhírnökei” sorába. Ilyen szerephez jutott ebben az időben a selyem (minél élénkebb színnel rendelkezett, annál nagyobb becsben volt tartva), a különféle egzotikus állatok (pl. tigris, majom, trópusi madarak), sőt, bizonyos fűszerek is.
Leonardo Da Vinci 1490 körül készített festménye: a „Hölgy hermelinnel”című is egy ilyen jellegű státusszimbólumot örökített meg. A festményen ábrázolt kisemlős bundájából készült ruházat viselése a középkor társadalmában csak a legrangosabbak előjoga volt.
Talán nem fogunk csodálkozni azon a kijelentésen sem, hogy a divat ebben a korban sem csupán a jó ízlésről tett tanúságot, hanem a viselő társadalmi hovatartozásáról is árulkodott. A harsogó pompa, a káprázatos színek, és a fényűző ruhadíszek a nemesek gazdagságát hirdették a szemlélők előtt. A ruha anyaga, színe (gazdagok esetében pl. lila, bíbor), szabása, dekoratív mibenléte a státuszjelzés mellett az egyén identitását, vallását is tükrözte, és mindenki számára könnyen beazonosíthatóvá tette.