Penészes panaszok…
Minél többször ismételjük el, annál kevésbé jár át a tüzesség, amely a kezdeteknél szinte égetett. Erőnk is egyre lankad, mint a tűz, amelyet már nem táplál fa. Ott ballag a panaszszó - a tizedik embernek való bemutatását követően - penészes szakállú, roggyant aggastyánként, erejét vesztve, lihegve. Azon töpreng, hová tűnt kilenc emberrel ezelőtti peckes, fürge suhancként kakaskodó, fontos küldetéssel felcicomázott énképe?
Egy nap betelt a panaszzsák és én megálljt parancsoltam a keserű szavak tengeráradatának.
Lassan rá kellett jönnöm arra, hogy a „nehézségben ismerszik meg, ki az igazi barát” szólás sem állja meg minden esetben a helyét, amely egy újabb lapát volt a dühtűzbe, a méreg fortyogó vízű fazekába. Ezek nem olyan felismerések voltak, amelyekkel soha nem találkoztam, amelyekről soha nem gondolkodtam el ezt megelőzően, csupán most nőttem fel befogadásukra, most rendelkeznek megfelelő frekvenciával ahhoz, hogy a radarom észlelni tudja mindezeket. Egy alkalommal nagyon elakadtam… gyerekek, betegség, munka és egyéb teendők körbezsongtak és lebilincseltek. Ekkor éreztem meg annak a kínos érzésnek a jelenlétét az életemben, hogy „rászorulok” valakinek a segítségére.
Rászorulok és szükségem van…
Nézzük csak a nyelvünket: „rászorulok”- ez esetben az illető személyes életének területén kelletik az, hogy egy plusz helyet „szorítson” egy külső segítségkérő fél számára. Tehát ez egy önként vállalt plusz feladat, kegyelem, alázat, és igen, nehezék a segédkezet nyújtó egyén részéről (szolgálat).
A másik eset, amikor „szükségem van valakire” egy olyan kilátástalannak tűnő helyzet megoldásához, amelyhez az önerő kevésnek bizonyul. Ebben az esetben a „szűk-ség” azt jelenti, hogy valaminek (képességnek, eszköznek, útbaigazításnak stb.) a híján vagyok, vagyis jelen esetben nincs a birtokomban.
Ezek igen erőteljes megpróbáltatások mindazok számára, akik hozzászoktak ahhoz a „komfortérzéshez”, hogy képesek uralni az életüket, készek a „kezükben tartani” annak irányítását, és nem igényelnek külső koordinációt.
Mivel hajlamos vagyok hinni abban (és egyre inkább erősödik bennem ez az érzés), hogy semmi a világon nem történik „véletlenszerűen” velünk, éppen ellenkezőleg: minden nehézség a javunkat szolgálja… Habár az is igaz, hogy egy sorscsapás kellős közepén az ember lányának nem minden esetben sikerül előkotorásznia azt a filozófiai kérdést az emberpróbáló szituáció tarsolyából, hogy „vajon miért történik mindez velem?” Nem baj… néha helyet kell szorítani a dühöngésnek, a tehetetlen toporzékolásnak, a szívszaggató zokogásoknak is, hogy lemossuk a fájdalom láthatatlan sebeit könnyeinkkel, jajongásainkkal (ez egy intim, törékeny benső gyász is lehet…)
Talán utólag merülnek fel a kérdések. Ilyenkor egy gondoskodó, odaadó barát, egy szerető társ, egy bölcs szülő foghatja a kezünket, és segíthet összerakni életünk „miértjeinek” puzzle-darabjait… hogy egyszer csak „összeálljon” az a bizonyos kép, amelyről e nélkül a behatás nélkül, még csak „elKÉPzelésünk” sem lett volna.
