Valóban a fejekbe akarunk látni, mások gondolataiban akarunk olvasni?
Olvasok a gondolataidban. Beléd látok. Vélekedünk néhányszor. Érdemes eltűnődni azon, hogy a gondolatok nem véletlenül vannak elrejtve mások elől. Mert hát mi is voltaképpen a gondolat?
A gondolatok benyomások és képzetek lenyomatai, egy komplex töprengési folyamat morzsái. Megfoghatatlan villanások, amelyek leginkább szavakba formálva, írásba foglalva, ekként testet öltve válnak némiképpen értelmezhetővé. Gyakran pedig félreértelmezhetővé. Így annak kívánása, hogy olvassunk mások gondolataiban nem lenne más, mint zsibongások, morajok, hangulatrezdülések, elmosódó képek ködszurkálása. Mindehhez pedig hozzájön az is, hogy egy ember gondolatait a rá ható külső és belső körülmények folyamatosan átalakítják, melyek azonnal érzésekhez kapcsolódnak.
Természetesen a testbeszéd, a „sorok között olvasás”, a részletekre figyelés, az itt-ott nyakon csípett mondatokból kiderülhet egynéhány dolog az egyénekről, ám ez is csak ideiglenes. Az, hogy valaki beszéd közben éppen keresztbe teszi a karját, vagy az ujjait táncoltatja az asztalon, ásítozik, vagy elhúzza a száját, elárulhat valamit a pillanatnyi lelkiállapotról, ám figyelni kell arra, hogy mindez ne váljon félreértelmezéssé, belevetítéssé. A gondolatolvasás, ami a gyakorlatban inkább testbeszéd-kódolás, nem tartozik az egzakt tudományok közé, ezért óvatosan kell bánnunk az értelmezésekkel – különösen azért, mert maga az értelmező sem tud kilépni saját szűrőiből, elvonatkoztatni egyéni nézeteitől, így objektivitásról kevés eséllyel beszélhetünk.
Aktuális mentális állapotok ideiglenes tükrei
Segíthet ebben, ha figyelmesen meghallgatjuk beszélő társainkat, nem szakítjuk félbe mondandójuk közben, aktív befogadóvá válunk, így a kommunikációs során beékelt csendeket sem vesszük félvállról. Ha kérdéseinkre kitérő vagy kétértelmű válaszok születnek, akár arra is következtethetünk, hogy az illető nem szívesen beszél az adott témáról, így érdemes tapintatosnak lenni.
A testbeszéd mint az aktuális mentális állapotok kulcsponti közvetítője gyakran többet mond minden szónál. Ha például egy „igen” elhangzása csendül fel szóbeli beleegyezés gyanánt valamire válaszul, ám a toporgás, feszengés, sóhajtozás stb. kíséri, akkor valószínűleg nehéz volt meghozni a döntést, esetleg – bár eredetileg nemleges válasszal készült, ám – a kérdező kedvében akart járni.
Azok az első benyomások…
Pörgessük vissza kissé az emlékfilmünket, és állítsuk meg azoknál a jeleneteknél, amikor utólag be kellett látnunk, rosszul ítéltünk meg néhány embert kizárólag a mimikája, testbeszéde miatt. Az első benyomások oltárán áldoztuk fel őket, melyekről azt tartjuk, hogy az első a legek legje. Ezért néhányakat mindössze egy mozdulatuk, egy félresikerült pillantásuk alapján azon nyomban mogorvának, ellenszenvesnek, nemtörődömnek, rosszindulatúnak, faragatlannak könyveltük el. Aztán teltek a „nagy” és „mindent meghatározó” első benyomás utáni napok, mígnem egy alkalommal lehetőségünk nyílt felülírni mindezt. Esetleg egy hosszasabb beszélgetést folytathattunk az általunk tévesen „megbélyegzettel” a postai sorban állás közben, vagy a liftben, és rá kellett jönnünk: teljesen félreértettük a korábbi viselkedésüket.
A Marvel filmjeit nézve bennünk is felserkenhetett a vágy arra, hogy rendelkezzünk valamilyen szuperképességgel. Ám a gondolatolvasás kapcsán előbb-utóbb szembesülnünk kell az erkölcsi vonzatokkal is. Az emberek legintimebb területe a külső szemlélő számára láthatatlan. Mennyire bizonyulna a magánterület megsértésének, ha a gondolati védettségre fittyet hányva átlépnénk ezen a határon? Nem lennének többé féltve őrzött titkok, dédelgetett álmok, jóindulatból megtartott vélemények? Vajon mennyire sérülne meg az egyén szabadsága, ha valaki betolakodna a gondolatok addig sérthetetlennek tartott, privát világába?
