Zseni vagy őrült?
Évszázadok óta foglalkoztatja a gondolkodókat, hogy vajon mennyire vékony a határ a zsenialitás és az őrültség között. És noha vágyunk a nyugalomra, a békére, mégis titkon – vagy tán kevésbé titkoltan – csodálattal fürkésszük a prominens alkotó-egyéniségek különös és bátor megnyilvánulásait, véleményeit, alkotásait. A rendkívülit nehéz megérteni, így nem minden esetben (sőt!) nyílnak tárt karok a befogadására.
Kezdetben leginkább kétkedések, ellenvetések és a megszokottba való el- és bezárkózás a „bevett” reakció. A zseni gondolatait, ötleteit nem ritkán félreértések, lefitymálások övezik. Mégsem lehet figyelmen kívül hagyni az üdén másmilyen, a megszokottól merőben eltérő, bravúros és merész elméleteket, tetteket, ahogy a kigondolóikat és véghezvivőiket sem.
A kimagaslóan kreatív embereket már az ókorban is gyakran és előszeretettel „becézték” örült zseniknek, olyannyira, hogy a későbbi pszichoanalitikusok és pszichiáterek is felfigyeltek a jelenségre. A 19. század végéhez közeledve Cesare Lombroso, az olasz kriminológia letéteményese, már egyenesen azzal érvelt, hogy a zsenialitás és az őrület egy tőről fakad, mégpedig egy degeneratív neurológiai rendellenességből. Szerencsére a pszichológusok körében jószerével akadtak okvetetlenkedők, ellenérvekkel előhozakodók, ám e kijelentés mégis széles körben elterjedt, mi több: uralkodó vélekedéssé vált. A kérdés a Kaliforniai Egyetem hírneves professzorát, Dean Keith Simonton pszichológust is foglalkoztatta, ezért kutatótársaival több megközelítésben is el kezdték feltérképezni a magas intelligencia, kreativitás, zsenialitás pszichopatológiával való esetleges összefüggését. A módszereik közül az egyik az volt, amikor a géniuszként számon tartottak életrajzát szisztematikusan elemezték.
Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy a lángelmék körében magasabb a pszichopatológiás tünetek aránya, mint az átlag emberek esetében. A kutatások ugyanis rámutattak arra, hogy a kimagaslóan kreatív személyek nagyjából kétszer gyakrabban tapasztalnak mentális rendellenességeket. Hasonló derült ki az 1978 és 1996 között végzett megfigyelésekből is, melyek szerint a kimagaslóan tehetséges egyének körében jóval gyakrabban fordul elő depresszió, alkoholizmus, vagy önpusztító hajlam. További érdekességként tartható számon az a megfigyelés is, hogy a művészek körében szembetűnőbbek a lelki élet kóros jelenségei, mint a tudományosban. Mindez számokkal kifejezve: a híres költőknél több mint 87 százalék a tapasztalt pszichopatológiás tünetek aránya, míg a kimagasló tudós egyéniségek esetében mindez 28 százalék.
A géniuszokról megállapították, hogy nem csak a tehetségük, hanem az ego-erejük, a metakogníciójuk és az önállóságra törekvésük is markáns. Simonton és kutatótársainak konklúziója az, hogy az általában lángelmének tartott egyének között elenyésző a valóban kórosnak bizonyuló esetek aránya. Sőt – mint hozzátette – a pszichózis, az idegrendszeri megbetegedés nem előmozdító, hanem egyenesen gátló tényezője az alkotó szellemnek, a kreatív kifejezésnek. Bár a zsenialitás feltérképezése közben a legkevésbé sem beszélhetünk általánosságokról, a kutató érdemesnek tartja lejegyezni, hogy a magas kreatív önkifejezés egyfajta „dobozon kívüli gondolkodásra” („think outside the box”) való hajlandóságot igényel.
Többek között ennek a képességnek és nyitottságnak köszönhetően tudják kiötleni és megvalósítani a korábban valószerűtlennek vélt dolgokat. Ilyen mérvű alkotói vágy mellett érthetőek az olyan igények és jellemvonások, mint a decentralizált figyelem, a szerteágazó gondolkodás, vagy éppen a látványos függetlenség vágy.