A boldogság nyomában, avagy: vajon a lottó főnyeremény áldás vagy inkább átok?
Szerinted mi a boldogság? Képzeld el, hogy most, ebben a pillanatban neked szögezi valaki ezt a kérdést. Mit válaszolnál? Meglehet, ha bizonyos időközönként újra és újra feltennék ugyanezt a kérdést mindig más és más válaszokkal szolgálnál. Az sem teljesen elvetendő nézet, amely szerint, ahány ember, annyiféle boldogság definíció, mégis akad egynéhány megközelítés, mellyel sokak együtt tudnak rezdülni.
Kiragadásképpen: léteznek olyanok, akik szerint a boldogság egyfajta megbékélés a viszontagságokkal telített élettel, és azzal, hogy egyszer – ha már elkezdődött – véget is fog érni. Mások szerint olyan, akár egy azonnali hatást kifejtő fájdalomcsillapító – fájdalom alatt pedig érthetünk akár lelki fájdalmat, megpróbáltatást, nehézséget, szomorúságot stb. Jöttére nem lehet tudatosan készülni, hiszen olyképpen működik, mint Fortuna kereke: kiszámíthatatlan és szeszélyes. További nézetek szerint: az embernek kell magának megteremtenie a boldogság helyzeteket; nem szükségszerű; végtelen formában és fénytörésben jelenhet meg. A boldogságról, az életörömről gondolkodók sok mindenben egyetértettek, számos megközelítést illetően viszont már kevésbé.
Mivel a boldogság, mint érezhető, ám nehezen körülírható állapot sokakat foglalkoztat, ezért a ’90-es évek vége óta a pszichológia egy külön ága foglalkozik ezzel a kérdéssel: a pozitív pszichológia. E szerint a boldogság túlmutat a pozitív hangulat tapasztalásán, és a jól(l)ét állapotává válik. Több kutatásból lehet arra a következtetésre jutni, hogy az életöröm a fizikai egészségre is jó hatással van (pl. szív- és érrendszer, vérnyomás, immunrendszer).
Nehezen hihetünk abban, hogy vannak „a” boldog, és „a” boldogtalan emberek. Leginkább helyzetek vannak, melyben az emberek vagy megtapasztalják ezt az életérzést, vagy nem. Amikor egy személy élete mélypontját éli, és azt érzi, hogy minden fenekestül felfordult körülötte, hogy az egészségügyi problémáktól az anyagi veszteségeken és párkapcsolati kudarcokon át a megélhetésig minden képbe lépett – mert a baj ugye nem jár egyedül, magával hozza az egész rokonságát. Ez esetben egyrészt az az érzés kezd csírába szökni benne, hogy ebből a káoszból nincs kiút, másrészt viszont szinte tapintatlanságként, igazságtalanságként éli meg, ha mások körülötte még mindig mosolygós arccal járnak-kelnek, felhőkön lépdelnek, és a szivárvány alatt piknikelnek. A megpróbáltatások közepette „elvesztett” (milyen kifejező szó!) életörömet nehéz visszaszerezni. Ha tovább súlyosbodik a helyzet, akár hangulatzavarba, depresszióba, vagy anhedóniába (örömtelenségérzetbe) is átcsaphat.
A fogyasztói és egyre materiálisabbá formálódó társadalom pedig rátehet még egy örömvesztettség adagot arra a bizonyos lapátra azáltal, hogy beleringat (rángat?) bennünket abba a hitbe, hogy a boldogságot hajszolnunk, és megszereznünk kell (vagyon, anyagi javak stb. formájában). Ha pedig mindezt megtesszük, akkor elérjük a földi Nirvánát, a végső boldogságot, az örök elégedettséget. A kutatások azonban éppen az ellenkezőjére mutatnak rá. Mégpedig arra, hogy minél inkább hajszoljuk a (vélt, elénk vetített, mesterségesen generált) örömet és boldogságot, annál depressziósabbakká, szorongóbbakká, feszültebbekké, elégedetlenebbekké válunk.
Vegyük példaképpen sokak kimondott, vagy titkon dédelgetett financiális vágyát: a lottó főnyeremény megnyerését. Jól hangzik, igaz? Nos, a Time megcáfolja ezt az általános hitet, feltárva néhány elszomorító, ugyanakkor szemfelnyitogató esetet azzal a címmel, hogy: „Íme, hogyan nyomorít meg a lottónyeremény” A cikk azzal startol, hogy az irigyelt 1,5 milliárd dollárt érő Powerball jackpot szerencsés nyertesei nem áldásként, hanem átokként élik (élték) meg ezt a kitüntetett helyzetet. (Fortuna kereke begördült végre hozzájuk, hogy aztán maga alá gyúrja, kerékbe törje kiszemeltjeit.) A szinte végtelennek és elapadhatatlannak hitt összeget sokan rövid időn belül eltékozolják, ami miatt olyan kilátástalannak érzik az életüket, hogy akár önkézzel is véget vetnek annak. Kérdés, hogy meddig éri meg űzni a „vadat”? Mint ahogy tette a testvérpár a Csodaszarvasról szóló regében. És vajon mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a hajszolás(a) közben, illetve végén dús és gazdag vidékre lelünk, nem pedig egy kietlen, sivár tájra?
