A megfelelő út: hazudni vagy igazat mondani?
Az ideiglenes „Pinokkióvá” válás jelensége a világ minden kultúrájában jelen van. Miért? - kérdezhetnénk, mi késztet egyéneket és gyakran tömegeket arra, hogy éljenek az ön- és mások becsapásának ezen szándékos vagy gondatlan módjával?
Brunn Zsuzsa a Magyar Filozófiai Szemlében felteszi a kérdést: Mi az erkölcsös? Hazudni vagy igazat mondani? Mielőtt egyértelmű és egyedüli lehetséges válaszként rávágnánk, hogy: természetesen az igazat mondás, nézzük meg, hogy mit szól a szerző. Az, hogy az egyén a lehetséges alternatívák közül végül a hazugság mellett dönt, több oka is lehet. A fő szempont a hazugsággal kapcsolatban minden esetben az kell(ene) legyen, hogy: az elhangzó hazugság csökkenti vagy nem annak a függetlenségét, akinek éppen az egyén hazudni szándékozik. Mindaddig, amíg külső hatás (nyomás, normák) miatt dönt valaki úgy, hogy végül nem hazudik, addig nem beszélhetünk morális öntudatról, kizárólag morális kötelezettségről. A morális öntudat alapja az, hogy az ember közösségben él, és annak aktív tagja.
Hernádi Miklós szociológus szerint voltaképpen mindennapos tevékenységeink közé tartozik az, hogy mérlegelünk (majdnem) mindent, amit beszélgetőtársaink mondanak. Mindez pedig egyetlen célt szolgál, mégpedig azt, hogy ez alapján képesek legyünk eldönteni, hogy a hallottak jó irányba vezérlik-e döntéseinket és cselekedeteinket. A nyelvi készleteink önmagában megtévesztőek lehetnek, mivel sem nem tökéletesen „igazak”, sem nem teljesen „hamisak”, és ebben a zavarba ejtő sokszínűségben kell valahogy meglelni a megfelelő utat. Dönthetünk úgy, hogy igazként értékeljük társunk információit, illetve úgy is, hogy tovább kutakodunk, mielőtt megtesszük első lépéseinket.
A University of Rochester Medical Center (URMC) kutatói úgy vélik, hogy a legtöbb emberre bizonyos mértékig jellemző a hazugság, különösen olyankor, ha nem szeretnének durván, tapintatlanul valakinek a lelkébe gázolni (pozitív hazugság?) Ha mondjuk Szilvia nagynéni születésnapunkra egy maga kötötte púlóverrel ajándékoz meg bennünket, és az első gondolatunk ezzel kapcsolatban, hogy még itthonra sem vennénk fel. Természetesen nem ezt fogjuk közölni a szívét-lelkét pulóverébe belekötő, jószívű nagynéninek, hanem éppen azt, ami tüzes ellentétben áll érzéseinkkel, belső valóságunkkal. Ez a valóság „megszelídítéséből” adódó, „diplomatikus” hazugság nem ártalmas.
A szándékosan megtévesztő és folyamatos hazugságoknak azonban következményei vannak, egyrészt sértik a lelkiismeretünket, mert pszichológiailag egészségtelennek minősülnek, másrészt pedig eltorzítják a valóságot.
Mit érdemes figyelembe venni?
Az URMC szakértői szerint elsősorban azt, hogy ártunk-e valakinek azzal, ha „kissé” elhallgatjuk az igazságot (pl. ha nem tetszik a frizurája, cipője, viselkedése stb.) Továbbá fel kell tenni azt a kérdést is, hogy előreviszi-e az őszinte visszajelzés a másikat, vagy csak fölöslegesen nyers modorúvá válunk azáltal, ha bántóan őszinte véleményt alkotunk valakiről, valamiről? Érdemes fontolóra venni, hogy milyen érzéseket keltene bennünk az, ha valaki hasonló körülmények között eltitkolná előlünk az igazságot? Hogy az igazságfelfedés egy bizonyos szituációban az együttérzés jele, vagy inkább a gyávaságé?
Amennyiben valaki azon kapja magát, hogy gyakran megtévesztő a hozzá legközelebb állókkal, csak azért, hogy elkerülje a nyugtalanító következményeket, akkor javasolt erősíteni az interperszonális készségeit (pl. érzelmi intelligencia, kommunikációs- és problémamegoldó készség, rugalmasság és alkalmazkodóképesség, konfliktuskezelés). Leggyakrabban a hazugság hátterében az alacsony önbecsülés problémája áll.
Amikor mindenképpen érdemes felkeresni egy szakembert: a kórossá és folyamatossá vált hazudozások esetében, amikor az egyén minden ok nélkül hazudik. Ám a mindennapokban a legtöbbször nem ártunk, hanem segítjük a társas interakciók gördülékenységét.
