Aminek egy napon meg kell esnie… A halandóságról és a halhatatlanságról
Már az emberi történelem hajnalán nagy kíváncsiság övezte a halhatatlanság kérdését. A halálról, az elmúlásról való kommunikáció lassan a háttérbe szorult, annak ellenére, hogy a filozófusok próbálták felhívni a figyelmet arra, hogy egyszer minden megszületettnek szembe kell néznie az eltávozás elkerülhetetlenségével.
Az utókor által filozófuscsászárként emlegetett Marcus Aurelius méltán híres “Elmélkedéseiben” többször is eltöpreng a halandóság jelenségén, mondván, hogy: „Maholnap hamu és csontváz vagy, puszta név, vagy még név sem (…) Hiszen minden érzéki esendő és éppen nem állandó (…) Mi legyen a teendő? Bevárod nyugodt lélekkel a véget, akár pusztulás lesz, akár eltávozás.”
A reneszánsz kor neves gondolkodója, Montaigne, pedig a vég bekövetkeztének előre nem ismerésére, tulajdonképpen a folyamatos „készenléti állapotra” ösztönzött – hiszen: „Aminek egy napon meg kell esnie, megeshetik ma is.” Tagadhatatlan, hogy a véggel kapcsolatos érzések között kiemelt helyhez jut a félelem. Ez tökéletesen érthető, és senkinek sem róható fel a földi létből való egykori eltávozástól való szorongás. A kortárs amerikai lelkipásztor, Timothy Keller ezt a nyugtalanságot azzal magyarázza, hogy a halál az a „Nagy Gát”, „Nagy Szakadás”, és „Nagy Sértés”, amely kegyetlenül elválaszt bennünket a szeretteinktől, az addig élt életünktől.
Az állatvilág egynéhány kiváltságos tagjáról úgy vélekednek, hogy rendelkeznek az immortalitás, az emberek által hőn vágyott biológiai halhatatlanság képességével. Talán nem teljesen a véletlennek köszönhető az, hogy a vizekben élő állatok olyan rendkívül ritka képességekkel rendelkeznek, melyek révén – némi túlzással – halhatatlannak nevezhetjük őket. Miért éppen a vizek? Ilyenkor szinte azonnal az élet vizére, és a különféle kultúrák teremtésmítoszaira gondolunk, melyekben először az ősvíz jelent meg, majd ebből indult ki az élet.
A Földközi-tenger egyik szerencsés lénye, az életciklus-visszafordító képességű medúza – a Turritopsis dohrnii, vagyis a halhatatlan medúza. Ez a csodálatos tengeri élőlény a saját sejtjei átprogramozásával fiatalítja vissza magát. Amikor a medúza megbetegszik, megöregszik vagy életveszélybe kerül, aktivál egy egészen látványos túlélési mechanizmust, mely megfiatalítja a sejtjeit.
Egy olaszországi kutatócsoport, Stefano Piraino professzor vezetésével, már belevágott a medúza ezen életmegfordító titkának megfejtésébe. Kutatásaik során a medúza teljes genomját és a sejtek közötti kommunikációt vizsgálják. A professzor szerint a medúza ezen adottsága nem igazán nevezhető halhatatlanságnak, hanem megújulási képességnek. Ezt nevezik tudományos körökben sejt transzdifferenciálódási folyamatnak. Ha sikerülne a kutatóknak behatóbban megismerkedni, majd az emberi szervezetben is hasznosítani ezt, akkor – ha halhatatlanságot nem is, azonban – jobb regenerációs módot nyerhetnénk a gyógyulásban (pl. bőrégések, zúzódások, sebek, törések stb.)
Ma már több önmegfiatalító hajlamú állatról is tudunk, köztük például: egy, a kanadai Új-Fundland partjainál élő homárfajtáról, mely a becslések szerint akár másfél évszázadig is képes élni. A teknősökről pedig már több évszázada tudjuk, hogy amennyiben háborítatlanul élnek (pl. nem esnek ragadózok zsákmányául), az idő számukra rendkívül hosszúra nyújtózkodhat.
