Elképesztő babonák a világ minden tájáról
A világon számos érdekfeszítő babonás hiedelem van, amelyek mindegyikének létezik valamilyen régmúltba visszavezethető mitológiai, kulturális, spirituális vagy kozmológiai gyökere. A köznapi babonák erőteljesen befolyásolják a világszemléletet, szorosan kötődnek a hagyományokhoz, belátást engednek a letűnt korok népeinek gondolkodásmódjába. Mindezekből kifolyólag pedig érthető, hogy több társadalomtudomány is előszeretettel kutatja ezeket.
Dr. Budai Béla a babona lélektanát tanulmányozó írásában úgy határozza meg a babonát, mint a racionális gondolkodásmód szabályaitól eltérő hiedelmet, melyeknek hangsúlyos az érzelmi töltése, és az egyéni/közösségi valóságértéke.
A babonák magukban hordozzák minden kor és társadalmi rend ősi hitvilágát, melyek szervesen beleépültek a mindennapjaikba, és végigkísérték tetteiket, életre való rálátásukat. Minden ember rendszeresen „használja” ezeket a kódolt nézeteket, függetlenül a nemétől, korától, társadalmi és kulturális szintjétől. Gondoljunk itt példaként a „lekopogom, hogy…” szinte automatikussá és észrevétlenül bevetté formálódott „hálamozzanatára”; vagy a négylevelű lóhere találás váratlan élményére, melytől titkon minden találó a jövőbeli sikereire gondol. Ám az olyan apró, ma már vállrándítással és nyugi-mosollyal lerendezettnek tekintett bosszúságok is bekúsztak a hétköznapjainkba, mint a véletlenül kiborított só. Az asztalsarokra ültetett lány, a széttört tükör, és a virágszirmok tépegetése a titkos kedves érzéseinek kiderítése céljából pedig egyfajta gyors előrevetítésnek, szerelmi-házassági jóslásnak tekinthető (nem feltétlenül pozitív kicsengéssel). Nem beszélve a viszkető bal tenyérről, mely mindig örömmel fogadott „előfutára” a pénzhez jutásnak, valamint a beszélgetés, előadás közbeni tüsszentésről, mely mintegy „hangzatos” megerősítése az elhangzottaknak.
Különleges nézetek, frappáns felfogások tekintetében a világon egyetlen kultúra sem szűkölködik. Ezek leggyakrabban az adott nép hitvilágáról festenek képet, melyekhez több esetben fűződnek tilalmak, előírások és közlések. Magukban hordozzák a csoportok túlvilágról való elképzelését, melyek épp oly sűrűn rémisztőek, mint csodálatosan megnyugtatóak. Előfordul, például az észak-amerikai indián törzsek esetében, hogy az elhunyt nevét semmilyen körülmények között nem ejthetik ki (ez tiltás). Ehhez hasonlóan vélekednek az ausztrál őslakosok is, akik a kérdezőnek kifogástalan leírást adnak az elhunytról, órákig regélnek életbeli tettekről, ám a névkimondásra ez esetben sem kerül sor. A meghalt ember nevének említésétől több kultúrában is tartózkodnak, mert egyrészt: rettegnek attól, hogy amennyiben erre mégis sor kerülne, úgy a gonosz fogságába esne a lelkük; másrészről viszont az a felfogás vált uralkodóvá, hogy így háborítják a halott lelkének túlvilági nyugalmát. Olyan vélekedések sem voltak ritkák, amikor meg voltak győződve afelől, hogy a „megnevezett” kényére-kedvére meglátogatja a „megnevezőt”. Ám a névkimondás hiedelme nem korlátozódott az e világból eltávozottakra. Ugyanilyen hozzáállás övezte a természetfeletti lényeket is – például a görög Errinnüszöket (Eumenideket) jóakarókként emlegették, vagy a világteremtő mítoszok isteneinek nevének kimondását is tiltólistára helyezték.
A modern filmalkotásokban és regényekben ugyancsak központi szerephez jutó vámpíroknak is voltaképpen a halottkultuszhoz volt köze. Az ókorban széles körben elterjedt volt az a nézet, hogy a holtak vérrel megidézhetőek. A vámpírbabonák is erről a tőről fakadnak. Borneó szigetén meg voltak bizonyosodva arról, hogy a meghaltak lelkei vámpír alakot öltve térnek vissza ebbe a világba. Ennek meggátolása érdekében a halott testét egy faretesszel a földhöz erősítették. A kutatók felhívják a figyelmünket arra, hogy a babona a társadalmilag tanult dolgok közé sorolható, amit kisgyermekkorban a környezetben élőktől les, majd sajátít el, és szokások, szabályok, viselkedési módok formájában viszi tovább.