Ki a jó nő?
A „ki a jó nő?” kérdés évszázadok óta feszíti a nők kíváncsiságát és – valljuk be – nem kevés alkalommal az idegeit is. A többszörösen visszatérő gondolat, mely szerint mindenki egyedi belső és külső jellegzetességekkel, értékekkel lát napvilágot, nem minden esetben biztosíték, ha a kor aktuális mércéje kerül szóba.
Ilyenkor sűrűn meg kell küzdeni az „elég jó (nő) vagyok?” frusztrációjával. Tény, hogy nem lehet egy kaptafára húzni a jó nő kérdését sem, hiszen akkor eltűnnek az egyediség izgalmai. Az „ítéletalkotásban” ugyanakkor a kulturális és személyes ízléseknek is van néhány szava.
Ha tudományos (főként antropológiai) megvilágításból közelítjük meg az attraktivitás, azaz a vonzóság témáját egyértelműen a párválasztás és a reproduktív sikerhez való hozzájárulás igénye kerül előtérbe. A partnerválasztás első blikkre tehát jószerével a megfigyelhető, külső jellemzők alapján látszik érvényesülni – tehát az egyének úgynevezett fenotípusának (látható tulajdonságainak) mustrájával. Ezeket a szemlélő többé-kevésbé vonzónak találhatja, mely alapján kész megtenni a szükséges első lépéseket.
A szerelem első látásra ebből a perspektívából szemlélve tehát a külsőségek, látható vonások mibenlétére csupaszodik, amit Ryan Schacht a California Davis Egyetem antropológusa is megerősít. 2015-ös tanulmányában a nők és férfiak vonzalomról alkotott felfogását helyezi górcső alá (angolul: Female and Male Perceptions of Attractiveness). A tanulmányban megjegyzi, hogy a külső markerek erőteljesen befolyásolják a vonzalom mértékét. A vonzerő tipikus mutatói között élen járnak az arc és a test szimmetriája, a derék-csípő arány, a testtömeg-index és más fizikai jellemzők. A férfi leendő párjában gyermekei kívánt értékeit látja (bele), ezért mérvadó számára a genetikai minőség, a nemkívánatos tulajdonságok kerülése.
Csak a felszín?
Cseppet sem meglepő, hogy sokan elkeserednek és nemtetszésüket fejezik ki, ha mások kizárólag a külsőségekre fektetik a hangsúlyt. Tagadhatatlan, hogy bizonyos fizikai jellemzők előnyösek a párválasztás során, azonban ez nem minden. A párkapcsolat kezdeti szakaszaiban a legintenzívebb a fizikai vonzalom mértéke, ám a szakemberek szerint a hosszú távú, komoly kapcsolatokra a kémiai szikra mellett sokkal többre van szükség. A 21. században olyan nem esztétikai elemek is sokat nyomnak a latban, mint: a magabiztosság, önbizalom; a kiváló kommunikációs készség – melynek velejárói a szellemesség, a műveltség, világnézet; a céltudatosság, lelkesség, motiváltság és intelligencia. Ám minden egyes embernek van egy testre szabott értéke, egy Jolly Jokere, ami senki másnak nincs, csakis neki: az egyénisége, saját(os), különleges és ismételhetetlen értékei. Ezekkel a külső, ám legfőképpen belső meritumokkal valamilyen módon hatunk másokra. Ezek miatt válunk egyesek számára szimpatikussá, mások szemében viszont ellenszenvesekké. Ezek révén alakítjuk ki a „my people”(enyéim) kört, és ezekkel vonzzuk magunkhoz a párunkat is, aki értékeli és nagy becsben tartja mindezeket.
Mire van szükségünk?
A szépségideál-nyomás azonban Azedah Aalai pszichológus szerint, él és virul, és számos konfliktus előidézőjévé válik, az elnyomás egy modernebb válfaját képviseli, és továbbra is életben tartja a nők tárgyiasítását, ezzel törekedve a nemek közötti egyenlőség aláásására.
Marie Forleo bestsellerében, Az elbűvölő nőben viszont megjegyzi, hogy tulajdonképpen mindenkinek csak szeretetre van szüksége. A tökéletes frizurák, öltözékek és kapcsolatok hajszolása mögött ez az elemi vágy rejtőzik, és minden más csak illúzió. Forleo szerint kulcsfontosságú, hogy elfogadjuk önnön felszabadító erővel bíró „rendbenlévőségünket”, azt, hogy mindannyian rendkívüliek vagyunk – nőként és férfiként egyaránt, akiknek céljuk van, és akiknek a kisgyermekkorban megfogant világmegváltó álmaikra rendkívül nagy szükség van.
