Mit keres a „túró” a közös ló hátán az ismert közmondásban?
Közmondásaink és szólásaink érdekfeszítőek. Temérdek izgalmas információt, történeti csemegét hordoznak magukban, ezért nem csoda, hogy sokak érdeklődését mind a mai napig változatlanul felkeltik. A Magyar Nyelvőr egy régebbi számában a manapság is használt „közös lónak túrós a háta” kerül fókuszba. Lássuk, milyen érdekességekre lelhetünk e velős kijelentés kapcsán.
A „közmondás hámozó” a „túrós” kifejezés helyett a „túros” szót vizsgálja az említett közmondásban. A „túros” ugyanis sebes, gennyedt, feldagadt, fekélyes jelentéssel bír. A régebbi szótárak szerint a dörzsölésnek kitett állati testrész túrosodik, azaz kisebesedik, feltörik, téhát: fel van túrva. A felnyergelt ló „túros hátú”, illetve „túrhelyes”, mivel sokat nyomja a nyereg a hátát.
Vajon miért nem ez a kifejezés maradt a köztudatban?
A közmondás-magyarázó nézete szerint ezen legtöbben azt értik, hogy a megnyargalt ló háta olyképpen habzik, tajtékzik, akárcsak a tej, amelyből a túró készül. Rédeyné Hoffman Mária irodalomtörténész egyik tanulmányában arra mutatott rá, hogy a pusztai élet hajdani emléke mélyen és kiirthatatlanul belegyökerezett nyelvünkbe. A régmúlt idézői gyakorta emlegetik a lovas nemzeti mibenlétet, melynek bizonyítéka olyan kifejezésekben is nyomon követhető, mint: „szorosan fogja a gyeplőt” vagy éppen ellenkezőleg: „rövidre fogja a kantárszárat”, „kirúg a hámból”, „kihágás”, „zabolátlanság”.
Továbbá, amikor azt mondjuk, hogy „igyekszik valaki jobb útra téríteni valakit”, megesik, hogy valaki „erősen ül a nyeregben”, „vonja/cipeli a terhet” és „lóhalálában nyargal”, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy „akkorát esik, mint egy ló.” Egy fizetésemelésnek vagy egy megnyerő ajándéknak úgy örülhetünk ma is, akár a „ló az abraknak”, ám ha elcsüggedünk, akkor sűrűn halljuk a „búsuljon ló!” vigasztalás félét, és a sort még igen-igen hosszan folytathatnánk.
A fentiekben ecsetelt közmondás jelentéséről se feledkezzünk meg, mivel modern századunkban is érvényes: a több ember által közösen használt dolgok, tárgyak, eszközök rendszerint hamar tönkremennek, mivel nem olyan mértékben és odafigyeléssel vigyáznak azokra, mintha csak a sajátjuk lenne. A régiek megfigyelés és tapasztalat alapján levont bölcs következtetése az volt, hogy nem jó közösködni. Mert még a végén összerúgják a port a felek, hiszen a paripa, a fegyver és a feleség sem minősül közösnek, és bármily megfontoltak, jámborak is a szándékok, azért arról se feledkezzünk meg, hogy bár a lónak négy lába van, mégis előfordul, hogy megbotlik. Viszont a közmondásbeli „túr”szó eredeti értelme már a legtöbb helyen kikopott a köznyelvből.
Variánsok
Grétsy László nyelvész és televíziós műsorvezető egy régebbi írásából arról értesülhetünk, hogy a szóban forgó közmondásnak több variánsa is előfordul. Ilyeneket idéz példaként: „közös féknek rongyos a szára” vagy ezt: „közös marhának bilincses(itt is sebes értelemben) a háta.” Mindezek ugyanarra a lelkiismeretlen és nemtörődöm hozzáállásra – és annak sajnálatos következményére – világítanak rá, amelyben a közösen használt tárgyak idő előtt megrongálódnak. Ahogyan Bartha József A palóc nyelvjárásban értelmezte a közmondást: „a közös jószággal senki se törődik.” A nyelvész is megerősíti azt a nézetet, hogy a közös lónak az égvilágon semmi köze nincs a tejtermékhez (túróhoz), annál inkább a gennyes fekélyhez és a furunkulushoz (bőrelváltozás).
Ma már teljesen megszokott jelenség, hogy a „milyen a közmondásbeli ló háta?” kérdésre szemrebbenés nélkül az a válasz születik, hogy „túrós”. Még a magyar pásztorok nyelvkincsének lelkes gyűjtője és ismerője, Herman Ottó is beleesett a csapdába, aki azzal magyarázta a „túrós” jelenséget, hogy a nyeregtől kisebesedett lovak hátán a szőr fehérebb, ezért olyan, mintha csak túróval lenne meghintve. Nagy J. Béla megjegyezte, hogy a „túrós” szót kizárólag ott használják, ahol a „túr” alapszó kikopott a használatból.
