Személyre szabott tökéletlenségeink előnyei – Mindannyian egyedi módon vagyunk tökéletlenek
Felemelő érzés új és nagy célokat kitűzni magunk elé, mindaddig, amíg egy belső hajtóerő ösztökél a megvalósításukra. Amíg boldognak érezzük magunkat, ha személyre szabott bakancslistánk célkitűzés szereplőit sorra kipipálhatjuk. Ha a magánéletünkben és a karrierünk tekintetében ugyanúgy egyéni döntések, vágyak, elhatározások állnak a célmegvalósítások mögött.
A látszat tökéletességre berendezkedett világunkban már-már rutinná formálódott a folyamatos megfelelés habitusa. Az egymást fáradhatatlanul (le)váltó és überelni szándékozó trendek rengetegében ember legyen a talpán, aki lépéstartó, szakadatlan figyelemmel képes és kész is követni a nóvumokat. A korban, ahol a „hiszem, ha látom” álláspont egy ideje megfosztatott korábbi erejétől, és a filterek mögé rejtett valóságban várja újraszületését, nem csekély kihívás sarat álló készenlétben maradni. Nem meglepő, ha ebben a mindig tevékeny, töretlenül lelkes(nek mutatkozó) légkörben kedvünk támad a mumussá gyúrt tökéletlenség útjába eredni.
Az 1999-ben napvilágot látott Bicentennial Man (A kétszáz éves ember) című sci-fiben van egy jelenet, mely az általánostól eltérő fénytörésben láttatja a tökéletlenség fogalmát. A háztartási gépnek szánt Andrew (Robin Williams) nevű robot emberré válását végigkísérő történetben van egy jelenet, amikor a robotot külsődleges megjelenésében is emberibbé formál egy feltaláló. Itt hangzik el a következő monológ:
„Hiszi vagy sem, az egésznek a titka éppen a tökéletlenség. Például a ráncok, a szabálytalan fogsor, olyan apróságok, mint a halványló hegek, kis szabálytalanságok… Látja az orrom? Csak nekem van ilyen orrom. Én ettől vagyok én. Ilyen egyediségeket kell belevinni magába, hogy magából is csak egy legyen. Ettől lesz egyedi. A tökéletlenségtől.”
Ezektől a testre szabott, unikális „szépséghibáktól” válunk megkülönböztethetővé, mi több megismételhetetlenné. A külső specialitásokon túl természetesen ott vannak a belső tökéletlenségeink is. Mintha befejezetlenségünk érzése és tapasztalása egyfajta saját (út, cél stb.) kereső üzemmódba állítana bennünket. Énné formálódásunk során akár meg is állhatunk, irányt válthatunk, újratervezhetünk, több opció közül is választhatunk. Tévedéseink így tapasztalattá, én-alakító eszközökként is számon tarthatók. Tökéletlenségünkben erő rejlik. Egy olyan erkölcsi törekvés ereje, amely arra buzdít bennünket, hogy „eltökélten” haladjunk előre a saját utunkon, melyen:
nem érdemes és nem is gyümölcsöző hozzáállás magunkat szüntelenül másokkal összehasonlítani
hasznos a személyes fejlődésre összpontosítani
tanulni az elkövetett hibákból, levonni a tanulságokat és az elkövetkezőkben a magunk javára fordítani azokat
elkerülhetetlenül szembetaláljuk magunkat gyengeségeinkkel is, azonban megtanulunk az erősségeinkre koncentrálva megtenni a következő lépéseket az énfejlődés útján
mivel „magunkból indulunk ki” jó, ha megtanulunk önmagunkkal szemben is megbocsátást gyakorolni.
Ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy mindannyian egyediek vagyunk, sőt: egyedi módon tökéletlenek, talán felszabadultabban tudunk előrehaladni úgy, hogy közben a mások tökéletlenségében is megtanuljuk felfedezni az egyedit, a különlegeset.
