A panasz- és zokszó kis mennyiségben gyógyszer, nagy adagban méreg
Ha kellemetlenség, testi vagy lelki fájdalom, baj vagy szomorúság ér bennünket, nagyobb hajlandóságot mutatunk arra, hogy panaszra nyissuk a szánkat, szóbeli formába öntve szívbéli keserveinket. A panasznak a személyes téren túl vannak szociális és hivatalos megnyilvánulási formái is – gondolhatunk itt példaként a panaszkönyvre. De vajon leküzdhető-e a panaszszó?
Bár a kisebb dózisokban adagolt panaszkodásnak stressz- és feszültségoldó hatása is van, megfelelő kontroll nélkül könnyen düh és felindultság lehet a vége. Talán ilyenkor titkon vágyakozunk egy olyasféle „szelepre”, mellyel a Szaffi mesefilmben szereplő Feuerstein nagyságos fejebúbja el van látva, mégis be kell látnunk, hogy a valóságban mindez „csupán” kellő önfegyelemmel és önkontrollal valósítható meg.
Valószínű, hogy a panaszkodás gyökerestül nem vagy nem teljesen irtható ki a mindennapi életünkből, egyrészt azért, mert ősgyökerekkel rendelkezik, másrészt pedig azért, mert optimális mértékben „adagolva” hatékony stresszkezelési technikának bizonyul. Ember legyen a talpán, – egyúttal kalapemelés és vastaps annak – aki gyökerestül kiirtotta életéből a panasz- és zokszót, mivel olyan megoldásokat, kiutakat talált magának, melyekkel képes jobban kivitelezni a belső „szellőztetést.”
Mit mond a szakember?
Azonban érdemes lehet megfontolni Willian Berry pszichoterapeuta meglátását is e téren. Már csak azért is, mert a szakember az önérzet kérdésével is sűrűn foglalkozott pályafutása során, és arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb megnyilvánulásunkkal bizony az önérzetünket acélozzuk. Berry szerint az emberek többsége azon munkálkodik, – nem minden esetben tudatosan – hogy valamilyen képpen fontosabbá formálja magát… másoknál. Ezért gyakran használ úgynevezett „lefelé irányuló összehasonlításokat”, mely folyamatban önmagát tetszetősebb képben kívánja megjeleníteni egy nála kevésbé jónak ítélt (vélt) társához képest. Ennek elérésében gyakran „értékel” és elemez. A pszichoterapeuta ezt a kommunikáció negatív aspektusaként könyveli el, miközben hozzáfűzi azt is, hogy – mivel a panaszkodás túlnyomórészt másokról szól – nagy eséllyel válik ego-erősítő eszközzé. A krónikus, vagy profi panaszkodók társaságában nem igazán érezzük komfortosan magunkat, a keserű és kiegyensúlyozatlan, folyamatosan a hiányra összpontosító hozzáállás taszító erővel bír.
Viszont a panaszkodás miértje több forrásból táplálkozik, melyben különféle külső és belső tényezők ugyancsak nagy szerepet játszanak. Előfordul, hogy a nem megfelelő érzelmi szabályozás áll a háttérben, vagy éppen „olyan” hangulatban leledzik valaki, hogy ebből kifolyólag – bár ez eltér alaptermészetétől – beleesik a panaszkodás vermébe. A kutatások arra is rámutatnak, hogy bizonyos személyiségjegyek is okként értékelhetők, ugyanakkor a társadalmi tényezők is nagyot nyomnak a panasz-latban (pl. ha eleve panaszos hajlamú környezetben történt a szocializálódás).
Hogyan csökkenthető a panaszkodás?
Gyakori javaslat a panaszkodás megfékezése érdekében az, hogy maximalizáljuk a hálát és az élettel való elégedettséget úgy, hogy a hiányok és negatívumok helyett a bőségre és a pozitívumokra gondolunk.
Sokan esküsznek a naplóírás panaszoldó előnyeire, mely tevékenységnek a mentális egészségre gyakorolt hatását is sűrűn kiemelik. A „titok” nyitja az, hogy miközben időt szánunk a szóban forgó panaszos ok leírására, jobban átláthatjuk a helyzetet, és időközben a megoldásokra is fényt deríthetünk.
A segítőkészség és a támogatás ez esetben is ideális fogódzóként lehet jelen, így nem árt, ha van a környezetünkben néhány olyan ember, akiknek időnként „kiönthetjük a szívünket” és biztosak lehetünk abban, hogy ítéletalkotás helyett bölcs tanácsokkal és útmutatással látnak el bennünket.
