Az introvertált emberek esete a “csendes erővel”
Ha kezünkbe vesszük az introvertált irodalom legnépszerűbb írásait, – pl. Sylvia C. Loehken: A csend ereje, vagy éppen Susan Cain: Csend c. munkáit – már a címek alapján megjelölhetjük az introvertált személyiségtípusú emberek legerőteljesebb erőforrását, a csendet. Szerencsére ma már egyre szélesebb körben ismertek az introvertált és extravertált kifejezések, és az ehhez szorosan kapcsolódó sajátosságok, így egymást követik az önkéntes „leleplezések”, felvállalások is.
Alig 11 évvel ezelőtt Susan Cain egyik előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kultúra, amelyben élünk általában nehezményezi, mi több egyenesen szégyenletesnek ítéli az introvertált-mibenlétet. Ma már történtek e téren pozitívnak minősíthető előrelépések a „The Quiet Power” (A csendes erő) nevében. Tudjuk, hogy az introverzió (befelé fordulás) nem valamiféle személyiségbeli csodabogárság, nem jellemhiba, és a legkevésbé sem patologikus.
Az introvertáltak többsége jól érzi magát dominánsan extrovertált vonású társai közelében, azonban szeret több időt tölteni csendes magányában, privát szférájában. Esetükben kikristályosodik a magány és az egyedüllét közötti különbség is. Tudniillik míg a magány mögött ott lapul a nem akaratlagos, hanem sokszor kényszerű „remetei” létbe vonulás, addig az egyedüllét szándékos, akaratlagos, az egyén szabad döntésén, személyes választásán alapszik.
Az introvertáltakat kérve-kéretlenül körüllengő sztereotípiák eltörlését küldetésének tekintő Ari Kawahito meglátása szerint az introverzió valójában egy elsőrangú képesség, mely a kreativitás és termelékenység táptalajául szolgál. Kawahito a sztereotípia-hámozást többek között azzal indítja, hogy az introvertáltak nem abszolút társaság- és reflektorfény-kerülők, az életüket nem élik a zárt ajtók kizárólagosságában. És noha sokan közülük jobban preferálják az írott kommunikációt, mindezt nem érzelemmentességből vagy stréberségből teszik.
Mivel mindannyian az extrovertált és introvertált spektrum legkülönfélébb pontjain helyezkedünk el, így nem létezik kizárólag az egyik vagy a másik végletet képviselő személyiségtípusú ember. Mindenkinél más a „mixtúra”, másképpen mutatkoznak meg a viselkedési minták. Mindkét esetben van azonban egynéhány jellemző, mely által meglelhető az, hogy melyik személyiségtípus mutatkozik uralkodónak. Az introvertáltak esetében ilyen a sokat emlegetett csendigény, a produktívabb egyedül végzett munka, a tömegben való diszkomfortérzet, kevés közeli barátság ápolása, vagy éppen a saját gondolat- és érzelemvilágba való visszavonulás szeretete.
A tudósok is törekednek arra, hogy beazonosítsák e két egymástól eltérő személyiségtípushoz tartozók idegrendszeri tulajdonságait. Egyelőre arra a következtetésre jutottak, hogy kissé eltér az agyi működésük: az introvertáltak homloklebenyében például nagyobb a véráramlás (az agynak ezen területe segít a problémamegoldásban és az emlékezésben). Az extrovertáltak agya pedig eltérően reagál a dopaminra (a jutalomérzésben és örömszerzésnél is szerephez jutó vegyület), mint introvertált társaiké.
Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a populáció egyharmada-fele introvertáltnak vallja magát, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy 2-3 emberből legalább 1 introverzív. Ennek ellenére Kendra Cherry pszichoszociológus szerint az introvertált emberek gyakran arról számolnak be, hogy nem mindig akarják vagy tudják érteni őket. Ezért Kawahitóhoz hasonló módon Cherry is tesz néhány lépést az introvertált mítoszfalak lebontása irányába elmondván, hogy:
a csendesség nem feltétlenül vonja maga után a félénkséget is (van különbség az introverzió és például a szociális szorongás között!);
a befelé fordulva töltekező személyek általában nem beszélnek, nem csevegnek sokat;
nem totális társaságkerülők (amikor megterhelőnek érzik a társasági életet, egy kis ideig a nyugalmat és egyedüllétet választják feltöltődés gyanánt – ezt vétek lenne félreértelmezni és negatív megnyilvánulásnak titulálni, hiszen nincs itt szó depresszióról, szorongásról vagy dühről).
