Ez nem mese! Párkapcsolati fogódzók a mesékben
Gyakran bosszankodhatunk a mesékben egy csapásra kibomló szerelem olvastán. Majd a könyvet dühösen félredobva eszünkbe juthat a Honeybeast slágeréből ismert indulat-továbbpaprikázó, életízű(bb) gondolat, hogy: „A történetet csókkal zárják/A folytatást velünk forgatják.”
Úgy fest, hogy mindezzel nem csak az esti mesét gyerekeiknek felolvasó szülők konfrontálódhatnak, hanem például a neves svájci pszichoterapeuta, Verena Kast is a Férfi és a nő a mesében – Lélektani értelmezések című írásában.
Érdekfeszítő gondolat, hogy a pszichoterapeuta szerint a mesékben - bár minden jel arra enged következtetni – nem csupán egy egyszeri szerelmi rá-, illetve megtalálásról van szó, hanem újra és újra-egymásra találások egész sorozatáról. Mert az egymásra találások – mint történet a történetben – szüntelen önmagunkra-találásokkal vannak megtűzdelve.
Folyamatos fejlődés vagy állandóság?
Talán a folyamatos egymásra találások olvastán elsőre felszisszenünk (fárasztónak és kevésbé meseszerűnek gondolva ezt). Ám abban az esetben, ha ezt követően elég bátrak vagyunk egyetérteni azzal a meglátással, mely szerint a személyiségünk, jellemünk egy életen át szüntelen fejlődésre van programozva, talán hajlamosak leszünk másmilyen perspektívából is megközelíteni a kérdést.
Ha együtt rezdülünk azzal a gondolatmenettel, hogy mindannyian befejezetlen emberekként (ahogy Hankiss Elemér fogalmazott) éljük le a számunkra „kijelölt/kiszabott” évtizedeket, hogy aztán ugyanolyan befejezetlenül távozzunk az életből, mégis telve tapasztalatokkal, gazdag én-élményekkel, nagy eséllyel másként fogunk vélekedni a stabilitás és folyamatosság kapcsolatáról. (De hiszen ez izgalmas! Közben biztosan nem fogunk unatkozni! Nem igaz?)
És azután?
De mi van a nagy, jó esetben sok fejezetes „és azután” folytatással, kérdéssel? Ez csak a bevezető szakasz – mondhatjuk. Hol a többi? Olyan érzésünk támadhat, mintha a vendéglátók az előszobában ácsorogtatnának bennünket, míg bent zárt ajtók mögött egymást váltják a tarka események.
Ha viszont nem ódzkodunk annak elfogadásától, hogy a mesék a különféle ősminták (kódok, szimbólumok) beépítése révén általában a legideálisabb megoldásokat örökítik meg, akkor feltélezhető, hogy mindez a (mesebeli) párkapcsolatok tekintetében sem lehet másként.
Csak a legideálisabb változatról eshet szó
A mesékben nem rózsaszín habbevonat a boldogan éltek és haltak záróakkord. Akkor micsoda? Minta. Minta, mivel a mesékben szereplő nagy egymásra találásokat, a legjobb példát tömörítik. Ez esszencia.
A mesékben a férfi és a nő egymásra találnak. Erre pedig Kast szerint már működő párkapcsolati mintaként tekinthetünk, ahol a pár folyamatosan megtalálja a módot arra, hogy párkapcsolati viszontagság esetén újra utat leljen a társához. Egy potenciális eltávolodási szakaszban a férjnek és feleségnek a mesében sikerül(het) felülkerekednie az elidegenedés problémáján (mert ez a legjobb, a legideálisabb megoldás).
Mese mint párterápiás fogódzó?
Kast leleményessége, hogy a meséket fogódzóként alkalmazza a párterápiák során. Könyvében lejegyezte, hogy a mese minden esetben egy az élet folyamatát veszélyeztető helyzetet tár fel. Mindeközben azonban nem korlátozódik a problémafeltárásra, hanem megoldásokat, a fejlődési úthoz szükséges támpilléreket is kínál, melyek segíthetnek kivezetőt találni a párkapcsolati elakadásokból.
A fejlődési, az új élethelyzetbe bevezető úthoz azonban nem lehet könnyen eljutni. Ahogyan a mesékben a hősnek és hősnőnek egyaránt próbatételeken kell bizonyítania a rátermettségét, úgy a valóságban is szembe kell nézni a kudarcok, veszélyek, fenyegetések, krízishelyzetek egész sorával. Megjegyezendő azonban, hogy ahogyan a mesékben is sűrűn előfordul, hogy a szereplő mellé segítőtársak szegődnek a próba kiállása érdekében, úgy a realitásban sem vagyunk egyedül. Kérhetünk és fogadhatunk segítséget.
Jellembeli modellek
A mesehősökre úgy is tekinthetünk, mint modellfigurákra, akik jellemükkel, magatartásukkal helytállnak a nehézségekben.
Rendkívül érdekesnek bizonyul Kast azon állásfoglalása, mely szerint a meséket ugyanolyan módon kell értelmezni, mint az álmokat, vagyis alanyi szinten, minden esetben személyre szabott módon. A mesében megjelenő minden figurára e szerint úgy kell tekinteni, mint a meseolvasó egyén egy-egy személyiségtípusbeli vonatkozására. Példaképpen: ha az olvasó nő, és a mesében „találkozik” egy boszorkánnyal, akkor tulajdonképpen saját boszorkányszerű jellemvonásával szembesül.
Hagyjuk, hogy a mese megszólítson bennünket a maga ősképeivel, és támaszunk legyen mind az önfejlődési szakaszban, mind pedig a párkapcsolatokban. Mindehhez ma már szakember segítségét is kérhetjük egy izgalmas kalandként elénk táruló meseterápia formájában.
