Amit normálisnak hittünk, az egyáltalán nem volt az!
Ahogy a következő sorokat írtam, egyre erősödött a szorító érzés a torkomban, és elfutott a méreg... Egyáltalán nem ismertem a gyermekem olyan alaposan, mint szerettem volna, egyáltalán nem voltam annyit a férjemmel, amennyit kellett volna. A vírus után egy dolgot nem szeretnék: a régi normálisat!
Biztos, hogy ez az élet?
Ébreszt a vekker, reggel 6. Ideje felkelni, kávé, mosakodás, készülődés, jaj, ébreszteni kell a gyerekeket is. Gyorsan, gyorsan, még gyorsabban, nincs idő most játszadozni, a bölcsi, a munka nem vár... Mert a bölcsiben pontban 8-kor bezárják az ajtót, anya/apa, ha elkésik: minimum ferdén néznek rájuk egész nap a munkahelyen...
Hazafelé ugyanez, rohanás a munkából, hogy időben odaérj a gyerekekért, bolt, pici játék, vacsi, és már fürdés, fekvés... Alig volt együtt egy órát a család egész álló nap. 5 teljes napon keresztül. Aztán hétvégén két nap alatt próbáld meg valahogy kipihenni az egész hetes rohanást. Nem sikerült? Nahát! Micsoda meglepetés...
Most milyenek a napjaink? Elárulom!
Apa itthonról dolgozik, fél 8-kor kel, és 8-ra már ott ül a laptopja előtt. 10-kor tart egy kis pihenőt, amikor meg tud tízóraizni a családjával együtt. A gyerekek itthon vannak, szerencsére anyának nem kell dolgoznia, mert gyesen van a kicsivel, így a "nagy"-nak sem kell óvodába mennie. Délelőtt anya játszik a gyerekkel, sétálnak, még egy fél órás főzőcskézés is belefér, addig általában elvannak a gyerekek. Szépen megebédelünk, apa visszatér a laptopjához, anya és a gyerekek játszanak még egy kicsit, majd jöhet a délutáni alvást. Ekkor lehet egy picit takarítani, mosni, együtt kávézni apával. Aztán a szokásos kora esti rutin, ami munka után volt. Uzsi, játék, vacsi, fürdés, alvás. Heti egyszer bevásárlás.
De valahogy mindenre több idő van, semmivel nem kell rohanni. Persze, vannak nehezebb napok, amikor anyának nincs kedve vonatozni :), vagy a nagynak mindenképpen meg kell nyomogatni a kicsit..., esetleg hiányzik neki a gyerektársaság, vagy épp ellenkezőleg, még a testvérétől is szeretne elszeparáltan lenni. Persze, elfogy néha a türelem, de összehasonlíthatatlanul kevesebb a súrlódás.
Ha így belegondolok az életünkbe, hihetetlenül megerőltető és pörgős volt a mostanihoz képest. Természetesen van, hogy most is nehéz, de máshogy, és semmiképpen nem annyira, mint az előtt, hogy a vírus otthonra kényszerített bennünket. Hozzáteszem, szerencsés helyzetben vagyunk: nem kellett gyereket okítani, és nem kell mindkét szülőnek a gyerekek mellett otthonról dolgozni. Így tulajdonképpen egy normális családi életet élhetünk. Végre.
Persze ez mégiscsak egy világvírus, de...
Azt hiszem, ha nem jött volna a vírus, akkor soha nem lett volna lehetőségünk erre, legalábbis a nyári szabadságokat leszámítva, ilyen huzamos ideig biztosan nem. Március közepe óta "itthonozunk", és eszünkben sincs visszatérni a régihez. Szerencsére a munkahely is engedi ezt, így apa nyáron biztosan itthonról fog dolgozni, és utána is valamilyen köztes megoldást fognak kitalálni.
Hát, így alakította át az életünket a vírus, s ha így is lehet, ugyan ki akarna visszatérni a "normális" kerékvágásba...
