Nem csak a testi adottságokat örökölhetjük, hanem a lelkieket is
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy vajon a feldolgozatlanul hagyott érzelmeinket átadhatjuk-e a gyermekeinknek? Vajon azáltal, hogy eltemetjük a minket ért megrázkódtatásokat (félelem, harag, gyász, kapcsolati problémák), a gyermekeinknek kell majd befejezni azokat?
A gyermekek és szüleik közötti fizikai hasonlóság észlelése során leginkább az „olyan, mintha a száján köpte volna ki” megjegyzés szokott elhangzani. Ám elenyésző szó esik az érzelmi örökségeinkről, melyeknek csak hordozói vagyunk, ennek okán nem minden esetben érezzük azt, hogy a forrás, a kiváltó ok is mibennünk található. Ezekkel kapcsolatban gyakran kel életre bennünk az az érzés, mintha egyfajta láthatatlan poggyászt cipelnénk magunkkal, melyet a legkevésbé sem érzünk a magunkénak. Mintha nem belőlünk fakadna. Hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt, a legváratlanabb pillanatban hirtelen újra felbukkan, és mi tehetetlennek érezzük magunkat.
Láthatatlan nyomok
Miért szorongunk? Honnan ez a semmiből belénk csapódott megmagyarázhatatlan félelem, szomorúság, ez a hirtelen ránk zuhant csüggedés, búskomorság? Hiszen beköszöntükre semmi okot nem adtunk, az ajtókat nem mi tártuk ki előttük. A kutatók már egy ideje felfigyeltek arra, hogy az ősök által elrejtett, „magukba temetett” fájdalmas, traumatikus tapasztalatok generációkon át tovább öröklőd(het)nek (pl. a hadifoglyok által elszenvedett bántalmazások lelki nyomai). Van egy olyan elképzelés tudományos berkekben, hogy a trauma az ember génjeit kémiailag „lepecsételi”, így ezek átöröklődnek. Ez esetben azonban nem történik génbeli módosulás, mutáció, hanem a génműködést szabályozó mechanizmusokra van hatással – ez az epigenetikai eredetű változás. A Nature folyóirat egyik tanulmányában arról számol be, hogy a súlyos depresszió – mely világszerte több mint 300 millió embert érint – örökölhetősége körülbelül 35 százalék. Ezzel a rendellenességgel együtt jár a rossz közérzet, örömtelenség érzet (anhedónia), a bűntudat és értéktelenség érzése, az érdeklődés elveszítése, folyamatosan visszatérő öngyilkossági gondolatok stb.
Mi lehet a megoldás?
A jó hír az, hogy nem vagyunk teljesen fegyvertelenek az öröklött érzelmekkel szembeni küzdelmeink során. A testünk önszabályozó és öngyógyító képességekkel van felvértezve, melyre azonban a negatív események negatív hatást gyakorolnak. A szervezet energiaáramlását gátoló energiablokkok megakadályozzák az optimális működést, gyógyulást. Ebben például a modern kineziológia is segédkezet tud nyújtani azáltal, hogy feloldja ezeket az energetikai akadályokat, így segíti elő a gyógyulási folyamatot.
Dr. Bradley Nelson meg van győződve arról, hogy az ilyen csapdába esett érzelemtípusok vonhatók felelősségre a gyulladásokért, fájdalmakért és gyengeségérzésekért. Ha sikerül kiszabadítani ezeket az érzelmeket, úgy szemmel látható változások következnek be mind lelki, mind pedig fizikai szinten.
